Sean Durkin rendező hároméves szünet után ismét magához ragadta a rendezői pálcát, hogy a von Erich pankrátorcsalád tragikus történetét vezényelje le nekünk, Zac Efron fizikai átalakulásával és Erdély Mátyás csodálatos képeivel karöltve.

Áldás és átok. Röviden így lehetne összefoglalni a von Erich pankrátordinasztia második generációjának viszonyát a választott és imádott küzdősporttal. Áldás, mert apjuk, Fritz von Erich már az életük hajnalán egy életcélt adott nekik, mert biztosította őket a feltétel nélküli szeretetéről – amennyiben a fiai a pankrációnak szentelik az életüket -, mert a felbecsülhetetlen testvéri kötődésen és az összetartó családi közegen túl egy személyes, egyben közös cél elérésében is osztozkodhatnak: a bajnoki cím és öv dicsőséges megszerzésében. Ha viszont visszamennénk az időben és személyesen megkérdeznénk a von Erich-fiúk véleményét az erős predesztinációval átitatott életükről, valószínűleg a második jelzővel illetnék azt. Amennyiben nyugodt szívvel vallanának a fiatalkori éveikről, bizonyára nyíltan beszélnének arról az állandó stresszel járó fizikai és mentális teherről, aminek keretei közt egy önös érdek miatt hiszékenyen feladták szabad akaratukat és a saját döntéshez való jogukat. Erről a meg nem történt, utólagos vallomásról készített filmet az A24 égisze alatt Durkin, ami által a maszkulin álarc mögé tekinthetünk.

’’Gyerekkorom óta azt mondták, hogy a családunk meg van átkozva. Anya Istennel próbált minket védeni. Apa birkózással próbált minket védeni. Azt mondta, ha mi vagyunk a legkeményebbek, a legerősebbek, akkor senki sem bánthat minket” – hangzik el a Vaskarom előzetesében és a százharminc perces játékidő ennek a kijelentésnek járja körbe az összes szegmensét. A Fritz von Erich művésznevet felvett Jack Barton Adkisson (Holt McCallany) az általa ,,kifejlesztett” vaskarom nevű – Japánban is populárissá vált – technikához hasonló vasszigorral nevelte fel fiait. A texasi származású szórakoztatóművésznek fiatal korában – amikor még a lakókocsiban élő családja is kis létszámú volt és egy kibérelt jármű jelentette a szakmai előrehaladást – komoly esélyei voltak a nehézsúlyú világbajnoki címre. Az álma akaratával ellentétben végül szertefoszlott, de legnagyobb szerencséjére házasságából fakadóan van négy fia, akik közül valamelyikből eltökélt szándéka szerint bajnokot akar faragni. Az érdemi ellenvetések hiányából fakadóan gyermekei pedig készséggel asszisztálnak elképzeléséhez. Évekkel később kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de a négy – jobb sorsra érdemes – fiatalember (Kevin, Kerry, David és Mike) egyaránt ringbe száll, hogy – elmondásuk szerint – megbosszulják az apjuk és a családjuk nevét ért becsületsértést. Ennek a beteljesítésére pedig nincs is jobb helyszín a szorítónál.

Durkin a Vaskarmot megelőző két filmjében, a Martha Marcy May Marlene-ban (2011) és A fészekben (2020) is az idealizált családmodellt, annak a működését vizsgálta egy rideg szike és egy kíméletlen teleszkóp társaságában. Előbbiben a családegységbe való visszaintegrálódás kényelmetlen és megterhelő folyamatára, utóbbi esetén a társadalmi osztályok közötti viselkedési és neveltetési normák ellentéteire fűzte fel a narratíváját. A Vaskaromban a családi egység felbomlása a generációk közötti ellentétből, az érdekérvényesítés megvalósításának kérdésköréből fakad, aminek negatív hatása leginkább a fiatal nemzedéket érinti. Ráadásul a szülői részről történő apátia és a fiúk közé is éket verő versenyszellem az idő előrehaladtával is plusz koloncnak bizonyul a hátukon. Az erősen patriarchális család ringen belüli és túli életet mindegyik fiú megszenvedi, de a központi nézőpontnak megtett Kevinnek (Zac Efron) az alakjában összpontosul leginkább a pankrációval járó testi-lelki fájdalomnak, valamint a magánéleti kihívásoknak az összes velejárója.

Durkin a sportdrámájában – aminek a második felében kifejezetten a dráma, semmint a sport kerül a reflektorfénye – kettő, egymással szembeálló, ringen belüli és kívüli világot alkot meg. A testkultuszra és az obszcén szórakoztatásra épülő, túlzó gesztusok és mozdulatok egész tárával felszerelt, végkifejlet szempontjából előre megbeszélt színpadi műsor maga az önfeledt szórakoztatás tesztoszteronszagú magasiskolája. A testek, különféle testrészek ütlegelése, rúgása, összeverése, az izmok egymásnak feszülése a fékevesztett tombolás és a füttyök közepette egyfajta gyönyört, fellációt képezhetnek, mindenféle homoszexuális áthallás nélkül. Bár az is igaz, hogy miközben a pankráció a maszkulinitás Szent Gráljaként funkciónál, a küzdelmek előtti felkészülés során a felek már-már rituálészerűen borotválják a lábaikat, hajlakkal és egyéb kozmetikai szerekkel hozzák rendbe a hajukat, illetve olykor hiányos öltözetükkel feminin jelleget kölcsönöznek a sporteseménynek. A von Erich-fiúk is kifejezetten élnek a szünetek adta lehetőségekkel, hogy a külsejükre odafigyelve az elvárt testi kritériumnak megfeleljenek. Pedig, ha valakik, ők aztán ezt biztosan nem otthonról hozták.

A farm jellegét erősen magán viselő, nagy kiterjedésű családi házukban az intimitást távolról sem ismerik: étkezéskor a hat fős család tagjai az asztalnál alig férnek el egymás mellett, a mellékhelyiség használatához – szó szerint – sorba kell állni, apa az asztalfőn elmondja az életbölcsességeket, anya főz, mos, takarít, mindig lesi az óhajokat, sóhajokat. A fiúk többsége izmaikat nem kímélve sportolnak, segítenek a házimunkában, bulizni járnak. Idealizált, múlt századi családkép, ami tökéletes kontrasztban áll az első látásra konvenciókat nélkülöző, fizikai atrocitásokban gazdag életpályával. A személyes és a kommunális érdekek között őrlődik fel mindegyikük élete, aszerint, hogy éppen milyen sikereket vagy épp bukásokat könyvelhetnek el maguknak hol az egyik, hol a másik oldalon.

Az összes testvér tengődik a maga módján, a legidősebb, de még így is másodszülött fiú, Kevin (a család első gyermeke még kisfiúként elhalálozott) testvéreihez hasonlóan bizonyítási vágytól fűtött, mindent meg akar tenni, hogy apja kedvére tegyen. Ugyan a küzdelmek előtti reklámanyagokban, a kamerák előtt sosincs a helyzet magaslatán, de a ringen belül sziporkázik. Valóságos showman és sportember egy személyben, akinek az izmai és ereje láttán jogosan feltételezhetjük, hogy ha valakinek, neki van esélye a családból az öv megszerzésére. Győzelmet győzelemre halmoz – magánélete is tökéletes virágzásnak indul a Lily James által megformált Pamela személyével –, viszont elég egyetlenegy vereség, aminek a következtében lejjebb kerül apja képzeletbeli, de prominens listáján. Ez a fajta érzelmi zsarolás állandóan elnyeri hatását: Kevin a későbbiekben is kap még esélyt a dicsőség(e) helyreállítására – nem egy alkalommal testvéreivel közösen küzd meg az aktuális ellenfelekkel –, de apja bizalmát már nem tudja visszaszerezni. Imádja a fivéreit, elmondása szerint minden idejét velük töltené, annyira fontosak és meghatározóak a számára. Ezért különösen fájó látni, ahogy a feltétel nélküli szeretet szűrőjén keresztül szembesül a családját sújtó átokkal.

A testvéreinél sokkal visszafogottabb Kerry (Jeremy Allen White) a diszkoszvetésben mutatott tehetséget, majd a moszkvai olimpiát érintő amerikai bojkott miatt hamar, egy szó nélkül beáll apja profi pankrátorokból álló magánhadseregébe. Pillanatok alatt magáévá teszi a küzdősport minden fortélyát, még bajnokká is válik, de a kisiklott magánélet és drogproblémák őt is a szakadék szélére sodorják. Harris Dickinson (A szomorúság háromszöge) David szerepében a karakterét érintő sematikusság miatt a legkevésbé emlékezetes a testvérek közül, de szerepét, pontosabban halálát a dramaturgia szempontjából egy fontos választóvonalnak lehet tekinteni a boldog idők és a tragikus eseménysorozat között.

Kerry-hez hasonlóan a legkisebb fiú, Mike sem ezt a hivatást szerette volna űzni, tehetségét kamatoztatva egy amatőr bandában gitározik. A filmben több fellépését is meghallgatjuk, viszont apja hajthatatlan becsvágya miatt ő is a ringben találja magát, hogy a felkészületlensége eredményeképp a végzet végül őt is utolérje. Kevin központi alakja miatt inkább róla, semmint a fivéreiről tudunk meg többet, de a karakterpillanatoknak számító, egy-egy premier plánban mutatott mimikával, reakcióval, vagy egy hosszú snittel Durkin finoman és érzékletesen mutatja be a többiek belső folyamatait, lelki vívódásait, amiknek köszönhetően nem válnak felesleges szereplőkké, hanem szerves részét képezik a történetnek.

Bármennyire is sikeresek a WWE-világában a von Erichek, a magánéletükben legalább annyira nem járnak az élen. Az erős atyai szigor és befolyásoltság egzisztenciális autonómiára képtelen fiúkat eredményezett, a társadalmi normák elsajátításával mindannyian hadilábon állnak. Kevinnek fogalma sincs róla, hogy miként kell randira hívni egy lányt, a lebeszélt ebéd közben sem kifejezetten magáról, esetleg az érzéseiről beszél, hanem a pankrációról és az öccseiről. David a férfiúi büszkeségnek és makacsságnak lesz az áldozata azáltal, hogy nem figyel oda az egészségére, Kerry a konzervatív harmóniát megtörve nem foglalkozik a saját családjával – futó kalandjait viszi haza karácsonyra – és az üres férfimanírok zálogaként egy pisztolyt vesz apjának ajándékba. Mike esetén pedig a fiatalkori kijárási tilalmat, állandó felügyelet lehet megemlíteni, mint személyiség visszatartó erő.

A tragikus végkifejleteknek már a film első, a meghitt pillanatokat felsorakoztató első órában megágyaznak: a von Erich-fiúk közösen és egyénenként hatalmas eredményeket érnek el, a világ a lábaik előtt hever. Kevin feleségül veszi Pamelát, de a bajok már a boldogságot jelentő esküvőn felütik a fejüket. A vőlegény a mosdóban lesz figyelmes Davidre, aki éppen vért hány. Megpróbálja lebeszélni testvérét a Japán turnéról ám az hajthatatlan az elutazást illetően, mindenképpen harcolni akar. Durkin a jelenet drámaiságát Pamela várandóságával, az új csemete világrajövetelével oldja fel, ami a maga meghittségével együtt erős kontrasztban áll David hamarosan bekövetkező halálos balesetével. Ezzel veszi kezdetét a család szétesését okozó tragédiasorozat.

Darren Aronofsky Pankrátorjához (2008) hasonlóan a pankráció elöli menekülés és feloldódás nem történik meg az otthon négy fala közt. A férficentrikus családban az anya egyáltalán nem szól bele az apa nevelési módszereibe. Hiába próbálnak fiai hozzáfordulni, semmilyen tanácsot nem ad nekik: ,, Beszéld meg a testvéreiddel’’– mondja Doris von Erich egykedvűen és tovább folytatja a mosogatást, ahelyett, hogy bármi megoldást kínálna a felmerülő problémára. A halálesetek utáni gyászmunka és a valódi beszélgetések is rendre elmaradnak, az anya a gyászruhájával takaródzik, a családfő rendületlenül a sikert hajtja tovább, nincs ideje mélyebben belegondolni a veszteségekbe.

Az autokratikus megnyilvánulásának nyomai még egy egyszerű ebédnél is fellelhetők, de a nyílt kérdőre vonásnál a fiúk ugyanúgy némán tűrik az apjuk velük szembeni haragos elégedetlenségét. Mindössze egyszer – a valóság kiszínezésével és –, a drámai felfokozottság érdekében Kevin lázad fel az atyai rendszabály ellen, de mire karakteríve eljut a keserű felismerésre – miszerint testvéreivel együtt csupán feláldozható katonák voltak apja egyszemélyes háborújában – már túl késő. Antiklimatikus módon kell elfogadnia az elfogadhatatlant. A hagyományos családmodell mellett a klasszikus amerikai sikermítosz is egyaránt megkérdőjeleződik. Ennyi fizikai és lelki áldozatot követelő döntés után nem a pankráció, vagy a feltétel nélküli önmegvalósítás iránti elköteleződést erősíti fel a film, sokkal inkább a veszteség, a sikertelenség, de leginkább a pirruszi győzelem mellett teszi le a voksát.

Erdély Mátyás képei a magán és szakmai élet kellő érzékeltetése és elválasztása érdekében kétpólusú színhasználattal rendelkeznek és folyamatosan ellenpontozzák egymást. Ahogy az otthon napsütötte melege ellentétes oldalon helyezkedik el a ring avítt, sárgásbarna színeivel, úgy a bensőséges jelenetek tónusa is merőben különbözik a zaklatottságtól dominált részekben. A mélységélességgel való folyamatos játék, a statikus és kézi kamerázás váltogatása a fény-árnyékokkal együtt hatásos, szemet gyönyörködtető végeredményben mutatkoznak meg, miközben a korszellem a tévében rekonstruált közvetítések, ruházatok és hajdivatok által maradéktalanul megidéződik.

Az operatőri munka kifogástalansága tökéletesen megmutatja hogyan kell képileg izgalmassá tenni egy olyan világot, amiben nagyon kevesen akarnak igazán megmártózni. A film után pedig garantáltan még kevesebben fognak így tenni. Mindezek ellenére a Vaskarom bármennyire is igyekszik minden képkockájával belénk sulykolni a tragédiák jelentőségét, a film második felére erőteljesen veszít a korábban sodró lendületéből. A melodrámai szálak megnövelésével fokozatosan csökken a pankráció jelentősége, ami erőltetett elnyújtásnak érződik, nem beszélve a karaktermotivációk átadásának hiányosságairól a fináléban. A sport kikerülésével a feszültség helyén maradt üresjáratokat túlcsorduló érzelmekkel akarja a film kompenzálni és annyira eltökélt eme tervében, hogy a stáblista előtt kifejezetten giccses, már bántóan lagymatag jelenettel hagyja ott a nézőjét, emlékeztetve mindenkit, hogy a család az első.

Sean Durkin a Vaskarommal egy konvencionális elemekre építkező midcult sportmelodrámát rendezett, ami a szélsőségesen szentimentalista közlésmódja ellenére egy fontos és megrázó témát feldolgozó, képileg és színészi játékban rendkívül izgalmas mű. A fiúk igenis sírnak. Csak kevesen veszik észre igazán.