2018-as megjelenésével Rebecca F. Kuang Mákháború című könyve az újdonság erejével hatott a fantasy világot kedvelők körében. Számos díjra jelölték, melyek közül többet meg is kapott. A következő évben pedig a folytatás is megérkezett Sárkányköztársaság címmel.

Rebecca F. Kuang kínai származású, Amerikában élő fiatal nő. Kínai filozófiát és történelmet tanul az egyetemen, és mindösszesen 19 éves volt, mikor nekiállt első regényének. Érthető módon választotta a kínai-japán háborúra épülő témát, hiszen nem csak tanulmányai kötik hozzá, de a származása is.

A háború után

A történet ott folytatódik, ahol az első kötet véget ért. Pár hónap telt el, de ezt az időszakot is a visszafogottság jellemezte. Természetesen a Ceko tette a dolgát, és levadászta a nem kívánatos személyeket, de ezt már nem a császárnő utasítására, hiszen a birodalom ellenségei lettek. Zsint a főnix és a tetteinek a súlya kínozta, így nem csak a parancsnokságot vette át Altantól, hanem az ópiumfüggő szerepét is – csak neki nem sikerül annyira jól titkolnia. Az igazi események ott kezdődnek el, mikor találkozik a Sárkány hadúrral, Vajszra Jinnel, és közösen puccsot akarnak kirobbantani, hogy eljöhessen a köztársaság kora.

Ahogy várható, a háború sújtotta birodalom a szétesés szélére került, és a pár hónapos nyugalom inkább csak a vihar előtti csend volt. A hadurak, ahogy eddig se, most se tudnak megegyezni. A civil lakosság elvesztette mindenét, kifosztották őket, felégették a falvaikat. Az élelmiszerhiány hatalmas méreteket ölt, az emberek egyik tartományból a másikba vándorolnak, de sehol sincs elegendő, még a saját tartományuk lakosainak sem. Ez pedig nem csak az élelmezésben okoz gondot, hanem egy általános zűrzavar is fellép az országban. Mindeközben pedig ott vannak a halottak is mindenhol, akiket senki nem temet el, vagy hamvaszt el. A birodalmi elit mégis éli gondtalan, fényűző életét az Őszpalotában, ahol aztán – szó szerint – kirobbantják a polgárháborút.

Traumák

Nem csak a háborús hadviselés elmesélésében jeleskedett Kuang. Igaz, a kezdeti döbbenet a brutalitások és a részletekbe menő leírások felett már elmúlt, mégsem mondhatom azt, hogy közönyös lettem, csak jobban viseltem, számítottam rá. Bár sokszor kegyetlenül őszintén voltak ábrázolva az események, mégis azt lehet rá mondani – ahogyan az első részben is –, csodálatos bemutatása volt a háború következményeinek. Emellett pedig a poszttraumás stressz feldolgozása szépen kidolgozott, hosszan elnyúló szál, amit egyáltalán nem éreztem feleslegesnek. A traumák változatosak, voltak olyan karakterek, akiknél a közelmúlt, a háború eseményei miatt jelentek meg. Ez érthető, hiszen az első sorból néztek szemben a következményekkel, a halállal. Viszont akadt olyan szál is, ami a régmúltra nyúlt vissza, ezek szintén szépen kerültek bevezetésre és bemutatásra.

A puccskísérlet

Zsin folyamatosan az ópium segítségével akar szabadulni a bűntudattól, bár vannak józan pillanatai is. Ezekben az időszakokban csak a bosszú kivitelezésének lehetőségein agyal, ez élteti, ez hajtja előre. A Sárkány hadúrral való találkozás után is csak azt a lehetőséget látja, hogy megtorolhatja Altan halálát, és a Nőstényvipera árulását, de magában a felkelésben, pláne a köztársaságban nem hisz. Ettől függetlenül benne látja az új vezetőt, ő lett a támasza, aki segíthet neki újra magára találni, illetve akinek a figyelméért küzd. Emiatt csak erősítette azt az érzetet, ami már az első részben is jelen volt, hogy nem igazán ő a főszereplő. Sokszor csak sodródik az események árjával, nem pedig alakítja azokat. Az eseményeket nem viszi előre, és gyakorta idegesítően ostoba. Viszont mellette vannak olyan mellékszereplők, akik sokkal szimpatikusabbak lettek, jobban elmélyítette őket az írónő – személy szerint nekem Csagan karaktere volt ilyen.

Vajszra nem csak önmagára és a sámánokra támaszkodik. A nyugati világ bevonásával, annak technikai fejlettségével próbálja megnyerni a polgárháborút. Ezzel pedig a képbe kerülnek a sokat emlegetett heszperiaiak. Érezhetően megjelenik a nyugati-keleti felfogáskülönbség, mellettük pedig az is, hogy kelet több évtizeddel, akár száz évvel is le van maradva a fejlett nyugattól. A nyugati, civilizált nép lényegesen negatív hangot üt meg, de nem azért, mert a fejlett és fejletlen országok közötti különbségeken lenne a hangsúly.

Hiedelemvilág háttérbe szorulása

Mivel már az első kötettel megismerhettük a Nikara Birodalom felépítését, múltját és jelenét, sokat nem kellett már ragozni, hogyan is működik a vallásuk, az isteneik. Ezért nem meglepő, hogy kicsit mellőzve lettek ezek a jelenetek, csak szükség esetén építette be az írónő a történetbe. Ettől függetlenül továbbra is egy központi téma. Egyrészt többet megtudhatunk például a Nőstényviperának a képességeiről, másrészt szemben találjuk magunkat a heszperiaiak egyistenhites vallásával. Az pedig már a történelemből is ismert – és mivel történelmi alapjai vannak, így nem is lepődhetünk meg, hogy így alakul –, hogy a civilizált nyugatiak nehezen fogadnak el más vallást. Ezt pedig erőszakkal akarják a másik tudtára adni.

Maga a regény

Az első résszel ellentétben egy gyorsabb tempójú történet bontakozik ki előttünk. Csak a szükséges pillanatokat látjuk a múltból, és a jelenben is egy mondattal elintézi az írónő, hogy eltelt egy hét. Ez alapvetően egy nagyon jó dolog, hiszen a közel 700 oldal nem felesleges sallanggal van megtöltve. De a nagy pörgésben, a sok csatában a karakterek és az események is ellaposodnak. Rengeteg fordulat van, többször kapunk magyarázatot az előző részben kihagyott dolgokra, de a végére már ez se annyira meghökkentő, mint amennyire kellene neki.

Ami szerintem teljesen felesleges volt, az a szerelmi szál behozatala. Annyira nem illik a nagy egészbe, hogy szinte érezni, hogy beleerőszakolta csak az írónő. Az első rész számomra pont azért volt felüdülés – a keleti világon kívül –, mert nem a béna románcokra építette a történetet. De most itt van, ez is beköszöntött. Ettől függetlenül nem volt rossz, de én nem kevertem volna bele. Viszont, ha a nagy egészet nézzük, ez a kötet sem okozott csalódást.