Az utóbbi évtizedben jelentős mennyiségű és milyenségben igen gazdag kínálatot kaptunk a posztapokaliptikus műfajból. Előző héten pont tőlem olvashattatok egy ebben a ligában játszó sorozatról, a Sweet Tooth személyében. Jelen írásom tárgyával kapcsolatban az az érdekes szituáció áll fenn, hogy míg az alapötlet, amellyel dolgozni kíván kitűnő, addig a megvalósítás már közel sem ennyire remek. Az első filmben megismert karakterek ugyan visszatérnek s kapunk egy akciódús flashbacket is az összeomlás első perceinek idejéből, de a logikai bukfencek sajnos nagyon rányomják a bélyegüket a produktumra. Ha azt a kérdést tennétek fel, ki fog nyerni a címben emlegetett játékban, elöljáróban legyen elég annyi: én, amikor az igazán kiemelkedő aspektusokat kell majd kommentálnom.

„Úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd…”

Lássunk egy pici összefoglalót azok számára, akik nem emlékeznének már a szénizotópos kormeghatározás alapján 2018-ra datált első részre. Abból az ígéretesnek tűnő forgatókönyvalapból indultunk ki, hogy a Föld, de minimum az Egyesült Államok lakossága végletesen megtizedelődött, hiszen remek hallással rendelkező, új csúcsragadozó lények bukkantak fel a tápláléklánc tetején. A hanghullámok felfogásáért felelős érzékszervük fejlettségéért azzal fizetnek, hogy teljesen vakok. Testüket vastag, természetes, kitin szerű páncél borítja, bogarakéhoz hasonlatos felépítésükből adódóan pedig gyorsabbak és mozgékonyabbak az átlagos embereknél.

Az előző filmben ennek az ideának megfelelően az általunk identifikált túlélők, az Abbott család, életük megőrzésének érdekében igyekeztek teljesen zajmentessé válni. Kiszórt homokösvényeken haladtak mezítláb, a legkisebb zörejt is kerülve, mert az a másodperc tört hányada alatt képes volt odavonzani a teremtményeket. Szemtanúi lehettünk, egyik gyermekük elragadásának, az ezt követő kényszerű, néma gyász folyamatának, sőt egy új jövevény érkezésének, a nesztelenségre ítélt létben való szülés nehézségeinek is. Megtudhattuk a család egyik tagjáról, nevezetesen Reganről, hogy siket. Így szülei már az összeomlás előtt ismerték a jelnyelvet, ami ebben az esetben igencsak hasznosnak bizonyult a túlélés szempontjából. Sőt egy, az apja kezei alól kikerült hallást segítő eszköz lehet a kulcs a támadókon való felülkerekedéshez. Annak ellenére, hogy nem hangzik rosszul a sztori, ezelőtt is bőven voltak kihagyott ziccerek. Akkor is inkább az alap vitte a hátán a mozit, semmint a kivitelezés. De lássuk, merre lépkedünk tovább.

„Az hallgat így, aki halni készül.”

Kezdjük a taglalást rögvest a szorongás kérdésénél. Amíg az előző etapban még volt a nézőben némi félelem a számára idegentől, a veszélytől, amely a megváltozott környezetben fenyegette, ez a második fejezetre, bár nem teljes egészében eltűnni, de jócskán csillapodni látszik. Ezúttal a kreatúrák ellen hatásosnak bizonyul a kiötlött megoldás, némi hordozható erősítős rásegítéssel. Így a rendező sikeresen eltávolítja azt a még megmaradt horror faktort, ami régebben itt-ott pislákolt, az eltalált, tompa hangeffektek támogatásával. Sajnálatos módon a felütésben már említett visszatekintés kapcsán is kettős érzések munkáltak bennem. Próbál utalni a produkció valamiféle eredettörténetre, hogy közelebb kerüljünk ahhoz, miképpen járhatnak ilyesfajta fenevadak szereplőink világában, mindenféle spoiler nélkül mondhatom sokat nem tudunk meg ezzel kapcsolatban. Utalgatás mindazonáltal történik és bennem több elmélet megfogalmazódott, már csak annak kapcsán is, hogy az entitások finoman szólva sem tűnnek civilizáltnak, látszólag csupán a beléjük kódolt vérszomj vezeti őket. Azonban, ha nektek feltűnik valami konkrétum szívesen meghallgatom a véleményeket!

Figyelemmel kísérhetjük továbbá a família sorsát az első részben önfeláldozó cselekvéssorozata közben elhunyt Lee halála után. Bemutatkozik egy új közreműködő, Emmett, aki kis ráhatásra ugyan, de istápolni kezdi a megmaradt Abbottokat. Közte és Regan között kialakul valamiféle kötődésecskére emlékeztető kapocs a bő másféle órás játékidő végére, ez viszont sajnos édes kevés az összkép megmentésére. Ezúttal sokkal több dinamikus blokkot vág az arcunkba az alkotás, mintha nem igazán törődnének azzal az emberek mikor is rontanak rájuk a ragadozók. Valahogy megváltozik az a kis egyediséget kölcsönző hangulat, ami a mű sajátja volt. A készítők próbálnak többet mutatni a világból, de amit látunk az is sokszor összeszedetlen és ismert elemeket puffogtat. A frakció kezdemények észszerűtlenül elhelyezettek, amint pedig az asztali szerepjáték mesélők rémálmának manifesztációjaként háromfelé ágazik a történet, Marcus szála teljesen súlytalan lesz, csak egy olcsó ijesztegetés kedvéért került a filmbe, illetve azért, hogy addig is foglalkoztassák a megmaradt szereplőket amíg Emmett és Regan igyekeznek eljutni egyik pontról a másikra.

Emily, az anya, magánútja érthetőbb, jóval több benne a ráció, azonban fiához való ismételt visszaérkezése után kettejük együttes snittje is elmerül a klisékben. Feljebb pedzegetett párosunk mutat némi ígéretes, utazásba és egy kis vízitúrába burkolt érdekességet. No persze nem kell Jill Valantine és Chris Redfield lendületes húzásaira számítanunk tőlük, bár az igazat megvallva a cselekmény lezárására ez az ideafoszlány tűnik a legjobban elkapottnak. Jól lehet azok az apró szeletek kifejezetten tetszettek, melyekben átélhettük pár pillanatra a hallás teljes hiányának állapotát. A lények továbbra is becsülettel kidolgozottak, a helyszínek szépek, a látványra pedig nem lehet panaszunk.

Nekem volt szerencsém IMAX teremben megtekinteni a filmet, ezáltal még több elemét szabadíthatta rám a vizuális információfolyam. A színészi játék a legnagyobb jóindulattal is csak rendben lévőként jellemezhető. Talán Millicent Simmonds alakítása emelkedik túl némiképpen a többieken. Összefoglalás gyanánt annyit mondhatok, akkor adjatok neki egy esélyt, ha a zsáner rajongói vagytok, nem feltétlenül zavar titeket a horror elemek hiánya, valamint az eredeti gondolat részleges elhagyása és lecserélése.