Őszinte leszek. Tamsyn Muir Gideon, a Kilencedik című könyvének felütése olyan sztorit ígért, ami nagyon nem az én asztalom. Óvatosan válogatom a fantasy sztorikat minden műfajban, azokból is a fogyaszthatóakra teszem a voksom. Sci-fi? Könnyed űroperákig elmegyek. Szóval mikor kiderült, hogy leszbikus halott mágusokról kell olvasnom az űrben, azt mondtam: kösz, de kösz nem! Aztán a szerkesztői akarat győzött, és elém került a könyv. Kit érdekel ez az egész? A könyv nagyon be akarta bizonyítani, hogy tévedek. Én pedig makacs vagyok. Mire megírom a cikket, kiderül a verdikt.

Az biztos, hogy az alapsztori úgy hangzik, mint amit egy sztorigenerátorral rakott össze szabad idejében a szerző. Tamsyn Muir biográfiája egyébként nem fog könyvtárakat kitölteni. Az Új-Zélandról származó szerzőnek a Gideon volt a debütáló kötete, az is tavaly, a regény folytatása pedig nem régebben, mint idén augusztusban jött ki. Szóval a sztori a következő. Tamsyn univerzumában a címszereplő Gideon egy árva, akit a Kilencedik házban nevelnek fel, ami lényegében egy halált imádó szekta. A névből ki lehet venni, hogy ahol van Kilencedik ház, ott létezik másik nyolc is.

Gideon amolyan megtűrt rabszolgaként nő fel, de minden vágya, hogy a seregben szolgálhasson és végrehajt jó pár szökési kísérletet, hogy lelépjen onnan. Ezek rendre kudarcba fordulnak egészen addig a napig, mígnem minden házat próbára hívnak, hogy lyctort válasszanak. Mindjárt elmagyarázom! Szóval a lyctor amolyan jobb keze a házak fölött uralkodó, istenként tisztelt személynek. Minden normális halottigéző szektavezér erre áhítozik, hát még Harrow, akit szerintem nyugodtan megnevezhetünk a regény másik főszereplőjének, annak ellenére is, hogy a kis képzeletbeli kameránk végig Gideon vállán csücsül. Szóval Harrow, a Kilencedik vezetője és Gideon rühellik egymást, mégis szükségszerű szövetséget kötnek, mivel minden ház vezetője egy lovagot is magával visz a próbára.

A két fő karakter egyébként legalább annyira egyedi ebben a kézműves világban, mint amennyire fellibbenti az olvasó előtt a középiskoláról szóló gonosz csaj-vagány csaj toposzát. Harrow tipikusan a fondorlatos, utálatos szerepkört hozza, aki kényszerszövetségben van az állandóan bajt kereső, nagyszájú „ilyen a rákkenroll” Gideonnal. És, ha már itt tartunk, Gideon nem fogja vissza magát. Röpködnek a picsák, és az egyéb jelzők. Alapvetően kettős érzéseket tápláltam a két szereplővel kapcsolatban. Egy pont az írónőnek, mert annak ellenére nem váltak ellenszenvessé a karakterek, hogy mellékszereplőként tevékenykedő hasonló egyedeknél mindig a „kiosztanék pár pofont” érzés leng körbe.

A mellékszereplők farvízén tovább evezve, és mindezt anélkül, hogy túlságosan belemennék a regény történéseibe, Gideon és Harrow ellibben egy másik bolygóra, ahol részt vesznek a válogatáson a többi házzal együtt. Egy Éhezők Viadala versengés helyett itt viszont egy titkokkal teli, Ház a Kísértet-hegyent kapunk. Ide suvasztanám be, hogy a kiadó nem hazudtolta meg magát, a Gideon kimondottan szép kiadás lett. A kemény borítást felhajtva az elején megtaláljuk a szereplő házakat, azok uralkodóit és lovagjait. Ez a kis koponyákkal díszített lista jól jött, mert alapvetően hajlandó vagyok elveszni a nevekben, itt pedig kapunk pár karaktert. És ami egy élet-halált játékot sejtető sztorinál előny, az itt kicsit hátrány, ugyanis nehéz ennyi karaktert részletesen kidolgozni. Ez sajnos egy picit igaz a főszereplőkre is, de aláírom, túl szőrös szívű vagyok. Elviseltem volna, ha kicsit mélyebben belemerülünk Gideon vagy akár Harrow lélektanába, de két fontos dolgot nem szabad elfelejtenünk. Egyrészt a könyv trilógiaként van megtervezve, másrészt egy szórakoztató műről beszélünk, nem a Bűn és bűnhődésről.

Nehéz lenne úgy igazságosan ítéletet mondanom, a könyv felett, hogy nem vagyok őszinte. Nagyon reménykedtem benne az elején, hogy olyan olvasmányban lesz részem, amit majd a végén jól lehúzhatok, mert ki a fene akarna halottidéző leszbikus apácákról olvasni, meg földből kinövő csontokról és szörnyekről, és ebbe még űrsiklókat is kevernek. Ez egy olyan katyvasznak hangzik, ami minden jól érzésű irodalmárt kifordít a karosszékéből. De, hé! Én nem vagyok irodalmár. A leszbikus részével behúztalak titeket az írásom elején, mi? Engem is behúztak, mikor így adták el nekem a könyvet. De ahogy a valóságban, a nemi identitásnak itt sem volt túl sok jelentősége. A könyv kicsit sem sorolható abba a kényszerített PC valóságba, amit úgy szerettem volna lehúzni.

A szereplő fekete, leszbikus és ennyi. Mondom, akárcsak az életben, itt sem kell többet belelátni, mert pontosan így kell szerepeltetni a különböző csoportok jellemzőit a történetekben. Egyszerűen és természetesen. Nyilván nem a Gideon lesz az, amit irodalom órán tanítani fognak. Nem, a Gideon vérbeli ponyva, ami nem akar többet, mint szórakoztatni. Előhozhatnám a tipikus első könyves hibákat, de az igazat megvallva, még ha találtam is a regényben, nem sokat. Tamsyn Muir tud mesélni, és tud írni, ezt el kell ismernem. Annak ellenére ugyanis, hogy az első száz oldalon göröngyösen indul a történet, és biztos voltam benne, hogy jól megmondom (írom!) a magamét, ez nem jött össze. Valahol a felénél elkezdtem jól szórakozni. Talán kevesebb hullás-feltámasztós fantasy maszlag kellett volna bele, és picit több karakterizálás, de tényleg szórakoztam. És nekem ennyi bőven elég.

A könyvet a Fumax jóvoltából olvashattuk. Ha belemerülnétek ti is a nekromanták világába, itt tudjátok beszerezni.

Szeretnénk jobban megismerni olvasóinkat, ezért kérünk Titeket, hogy az alábbi kérdőívre adott válaszaitokkal segítsétek további munkánkat. A kitöltés névtelenül zajlik és mindössze néhány percet vesz igénybe. Köszönjük, hogy időt szánsz rá!