A Disney közel két éve jelentette be váratlanul, hogy reaktiválják a hatalomátvételkor elkaszált Klónok háborúja sorozatot, ami így 12 új epizóddal kibővülve most tényleg megkapja az igazi lezárását. Kiskapu azonban még mindig van (noha az esély a nullához tendál), hisz a sorozat hányattatott sorsának köszönhetően még sok olyan 4 epizódos (és egy 8 részes) történet van, ami egyáltalán nem került képernyőre – ezeknek egy része más formátumban lett kiadva, regény vagy képregény formájában, a másik része pedig befejezetlenül fekszik egy fiók mélyén. 

Az eredetileg 8 évadra tervezett, végül hét szezont megérő antológia-sorozat készítői, mindössze öt évadot tudtak teljes békében megalkotni. A hatodik, The Lost Missions néven a Netflixen futó szezon 22-20 helyett már csak 13 részt számlált, és azokat a történeteket tartalmazta, amik munkálatai már nagyon előrehaladt állapotban voltak. Az immáron Disney égisze alatt futó hetedik évad még ennél is kevesebb, mindössze 12 epizódnyi lehetőséget kapott arra, hogy méltóképpen lezárja a klónháborúk történetét. 12 epizód, 3 történet: a Clone Wars Legacyt képező 12 sztori közül (és ez nem fedi le az összes tervezett epizódot) 3 kapott zöld utat a megfilmesítésre, ami egy ilyen volumenű, sokszereplős sorozatnak nagyon szűkre szabja a lehetőségeit, és kizárja annak az eshetőségét, hogy elnyerje azt a végső formát, amit a sorozat atyjai réges-régen megálmodtak neki. 

Dave Filoni, a sorozat író-rendezője végül pragmatikus módon választotta ki a hetedik évad történeteit: a Bad Batch arc Rexre és a klónokra fókuszál, az Ahsoka’s Walkabout értelemszerűen Ahsokára, a Siege of Mandalore keretein belül pedig kettejük története egy közös kalandban kulminálódik, beletorkollva a Köztársaság utolsó naplementéjébe. Hogy mi ezzel a probléma? A minőségbeli kérdésekbe nem mennék bele, hiszen lesz az oldalnak külön évadkritikája, ami kivesézi ezeket. A problémám ezzel, hogy a klónok háborúja korántsem Ahsokáról és Rexről szól, bár kétségkívül kardinális szereplői a sorozatnak, sőt a lehető legjobb döntés a sorozat fináléjában rájuk helyezni a hangsúlyt és őket megtenni főszereplőnek, hiszen egyiküket sem látjuk a Sithek bosszúja történései alatt (és eredetileg még aggódhattunk is volna értük, de a Lázadók leleplezte azóta, hogy mindketten túlélték Mandalore ostromát – ahogy rajtuk kívül Maul, Bo-Katan vagy Gar Saxon is). Ennek a sorozatnak azonban mindig is az adta meg az erejét és a komplexitását, hogy sok szereplőt mozgatott és sok nézőpontot mutatott be, a jediken, sitheken, köztársasági és szeparatista hadseregeken kívül, többek között politikusok, fejvadászok, űrkalózok, gerillák, bűnszervezetek és bankárok is olykor fontos szerephez jutottak, így bőven maradtak közkedvelt karakterek elvarratlan szálakkal.

Ami Maul elfogása után történt 

Ha egy példát kéne felhoznom a sorozat megszakítása, majd újraindulása miatti „continuity error” jelenségre, akkor biztos a Dathomir fiát (Son of Dathomir) hoznám fel, ami ennek az állatorvosi lova. A sorozat törlése miatt 2014-ben ezt, a klónháborúk eseményei kapcsán kulcsfontosságú 4 részes történetet képregény formájába ültették át. Hogy miért lett belőle képregény, és miért nem lett a 6. évad része? Erre az a gyakorlatias válasz, hogy a story arc még nem volt olyan előrehaladott fázisban, mint a többi kiadott rész. Másrészt, 2014-ben még nagyon messze voltunk attól, hogy hetedik évadról és Mandalore ostromáról beszéljünk. Maul elfogása az ötödik évadban egy félkész, de talán egy kielégítőbb lezárása volt a karakternek, mint a Dathomir fia végén.

A Dathomir fia hatodik évadbeli beágyazásával még jobban kiütközött volna a sorozat befejezetlensége. Mivel képregényként később a kánon része lett, ezért Filoni alighanem hamar kizárta annak a lehetőségét, hogy beemelje a befejező évadba, mivel olyan történeteknek akart lehetőséget adni az elmesélésükre, amik még nem kaptak hivatalos formát. Így, az immáron képregény Dathomir fia klasszikusan a két szék közül a pad alá került. Ez pedig (mint már említettem), azért problémás, mert a sorozat szempontjából nagy jelentőséggel bír, hisz egyik tetőpontja azoknak az évadokon átívelő történetszálaknak, amikben egyesül Mandalore, az éjnővérek, Maul és a galaktikus szervezett bűnözés, ezenkívül a végkifejlet során egy meghatározó karakter szerepére is pontot tesznek. 

A Dathomir fia az, amit mindenki látni akart, most mégis sokan nem is tudnak róla, hiszen a sorozatos szubkultúra jóval nagyobb, mint a képregényes. Megjelenésekor sokáig én se hallottam róla, most mégis rászántam magam, hogy elolvassam, úgy, mint elengedhetetlen darabját a klónok háborúja nagy kirakósának, és úgy is, mint életem első képregényét. A Dathomir fia története nem világmegváltó ugyan, de az egyik legzsírosabb és leglaktatóbb fan service, amit eddig láttam/olvastam, ehhez Filoniék mindig is értettek. Az 100%-os bizonyossággal kijelenthető, hogyha a képregény eredeti, animációs formában látta volna meg a napvilágot, a mostani Siege of Mandalore arc mellett a legnépszerűbb Klónok háborúja sztoriként lenne széles körben számon tartva. 

Azok körében, akik olvasták vagy ismerik a történetet, így is népszerű, mivel a történet alkotói a rajongók lekenyerezéséhez vezető legegyszerűbb és leggyümölcsözőbb utat választották: egymásnak eresztették az előzménytrilógia és a klónok háborúja sorozat ikonikus gonosztevőit. A Dathomir fia maga a geekparadicsom: mandalóri harcosok a szeparatista droidok ellen, Maul Grievousszel harcol, Dooku éjfivérekkel viaskodik, Dooku és Maul vállvetve küzdenek jedik ellen. Az első és egyetlen pillanat a Star Wars kánonban, mikor az előzménytrilógia nagy gonoszai (Maul, Dooku, Grievous és Sidious) egy helyiségben tartózkodnak. Maga a történet nem túl csavaros és gyorsan kiolvasható, sorozatrészek formájában is minden bizonnyal a vizualitás, a nagy összecsapások, fénykardpárbajok, szárazföldi és űrbéli csaták dominálták volna le a játékidőt a dialógusok helyett.

Remek karakterpillanatok azonban nemcsak a csata hevében születtek, Dooku és Maul párbeszédei – mint Sidious jelenlegi és előző tanítványa – ütöttek, és mindkettejük karakteréhez hozzátettek valamit, még hogyha a kettejük párosában rejtőző potenciál nem is lett olyan mértékben kiaknázva, mint lehetett volna. Grievous is végre megcsillogtatott valamit könyörtelenségéből, a képregényben végre olyannak lehetett látni őt, ahogy az egész sorozatban kellett volna. Darth Sidious pedig újfent tanúbizonyságát adta annak, hogy mesteri stratéga és kézben tartja a dolgokat. Arra is fény derül, hogy egy profitra éhes bűnszervezetekből álló kollektívát jóval nehezebb összetartani, mint egy droidokból álló hadsereget.

A hűség nem a Fekete Nap és a Pyke Szindikátus mozgatórugója – nem úgy, mint Maul Mandalóri Szuperkommandósai esetében, aminek kihangsúlyozása még súlyosabbá teszi Maul egyik döntését a Mandalore ostroma alatt. Az egyértelműen kijelenthető, hogy a Dathomir fiának a sorozatban lett volna a helye. Egy fontos antagonista történetére pont kerül, Maul karaktere újabb réteget kap a Mandalore ostroma előtt, Dooku és Grievous pedig megkapta volna a kielégítő lezárást, valamint Gar Saxon és Rook Kast is itt mutatják meg magukat először, mint Maul legodaadóbb harcosai. A Dathomir fia képregény Star Wars, és különösen a klónok háborúja rajongóinak kötelező, ami betölt egy űrt a sorozat testében, és nagyobb kontextusba helyezi Mandalore ostromának eseményeit. Egy olyan mű, ami győzelemre volt ítélve, mégsem kapta meg azt a rivaldafényt, amit a sorozatban kaphatott volna.