A kalandos életúttal rendelkező és eleinte nem is a DC égisze alatt hősködő Shazam karaktere legalább egy szempontból igazán rendhagyónak mondható. Eredettörténetét bizonyára ismeritek, igaz ez abban az esetben is, ha legalább az első, nevével fémjelzett mozit láttátok, nem feltétlenül kell hozzá a figura képregényes megjelenéseiben való jártasság. Korai kalandjait még a Fawcett Comics jegyezte, aztán a Marvel Kapitány névvel kapcsolatos pereskedéssel és parkolópályára állítással eltelt két évtized után, pontosítva a dolgot, 1972-ben, a fentebb említett két betűs kiadóóriás leporolta és újragondolta  önkéntes jótevőnket. Lássuk azonban közelebbről milyen is lett a mágia hullámaiban mélyebben alámerülni kívánó második filmes nekifutás.

„Árnyékodban elvész a varázslat.”

Mire gondoltam, amikor rendhagyóról beszéltem az első sorokban? A kérdés jogosan merülhet fel bennetek, hiszen ha nem megyünk bele, olybá tűnhet, elcsépelt újságírói klisével élve csak a levegőbe beszéltem. Ennek azonban a szöges ellentéte mondható igaznak. Címszereplőnknek ugyanis, már kiötlésének pillanatától, volt egy igazán érdekes tulajdonsága, ez persze az első etapban jobban tetten érhető, ugyanis a mozi jelenének pillanatában Billy is már majdnem 18 éves. Az erővel felruházott Marvel Family (vagy Shazam Family), fiatalabb tagjai mindazonáltal továbbra is remekül reprezentálják a tényt; a varázsszó kimondásával nem csak egyszerűen hősökké, hanem mellékesen felnőttekké is válnak a képességek birtokosai.

Tekintsünk mélyen a szívünkbe és tegyük fel magunknak a kérdést: kisgyermekként hányszor fogalmaztuk meg bensőnkben, ha nem is olyan vegytisztán kimondva, szeretnénk egy csapásra felnőtté válni, hogy bizonyos dolgokhoz hozzáférjünk vagy megint más cselekvéseket szabadon megtehessünk? A magam részéről elmondhatom, jó néhány alkalommal szabadultam volt a délutáni alvás kötöttségeitől, az esti fekvései idő kitolásáról vagy az akkoriban még nem nekem való filmek megtekintéséről nem is szólva. Címszereplőnk valahol ezt a gyermeki dacot és kívánalmat jelképezi, hogy aztán ráébredjen, az efféle döntéseknek súlya van.  

„Győzd le hát a gonoszt…”

Beszéljünk egy kicsit a történetvezetés kérdéseiről is, hiszen ebbe még egyáltalán nem mentünk bele. A tevékenységét nem túl magas színvonalon űző, koordinálatlanságban és az emberek általi bizalmatlanságban szenvedő, képességekkel megáldott családunk tagjainak ezúttal Atlasz Lányaival akad egy kis elintéznivalójuk. Nevesítve őket Heszpera, Kalüpszó és Anthea kidolgozott tervvel érkeznek az emberek által lakott dimenzióba, talán ezzel kicsit megágyazva a Flash által felvázolni kívánt multiverzikus álmoknak, hogy visszaszerezzenek egy ereklyét, amely villámcsapott protagonistáink tulajdonában van. Ezen felül mellékesen saját, mágikus képességeiket is szeretnék visszakapni, hovatovább védelmezőinket sajátjaiktól megfosztani, mondván nem méltók ilyesféle ajándékokra.

Érdekes megfigyelnünk, amint a feljebb már emlegetett kettősség megosztottá és még inkább sebezhetővé teszi a köpenyes alakulatot, hogy aztán végül, a család fontosságára felhívva a figyelmet mégiscsak happy endet kapjunk a lezárásban. Kisebb adagokban természetesen láthatunk némi jellemfejlődést, felnőtt és gyermek alteregók közti jobb balanszot, némi görög mitológiai adalékot, de csak amolyan képregényfilmekre jellemző slampossággal. Az unikornisokkal tűzdelt szekvenciában kissé túlhúzott epikus felhangot és egy kiválóan sikerült sárkányt. Elvégre, ha tehetsz a produkciódba sárkányt, akkor feltétlenül tegyél bele.  

Amennyiben színészi játékról kellene nyilatkoznom, mindenképpen kiemelném Helen Mirrent és általa megformált Heszpera alakját. Úgyszintén megállta a helyét továbbá Asher Angel és Zachary Levi Billy Batsonként és igazságosztó alteregójaként. Djimon Hounsou előadása, félig-meddig meglepetés visszatérőként nekem remek szórakozást nyújtott, de a többiek is csak néhány nüansszal maradtak el a reflektorfénybe helyezett nevek mögött.

Összefoglalva: felvéshető a produkció hibái közé, hogy néhol túl sokat szeretett volna markolni, a nyomtatott füzetek szempontjából mérve másodvonalbeli hérosznak nagyobb feneket kerítve, mint amilyet érdemelt volna. Ámbátor igazán szórakoztató, sokszor lélekmelengető és felemelő mivolta kárpótol mindezért. A poénok legtöbbször ülnek, az itt-ott még mindig kissé infantilis stílus pedig bőven elnézhető. Cameo és stáblista utáni jelenetek összefüggésében szintúgy érdekfeszítő.