Miként keverjük az egyik legdekonstruktívabb rendezőnek a stílusát az egyik legdegradáltabb szakmával a világon, miközben az egyik pillanatban megrendülünk a drámától, a másikban meg nevetünk a szituációkon? Hogyan szerkesszünk össze egy több, mint két órás filmet úgy sodró lendületűre, hogy ne tűnjön fel a játékidő hossza? Miképpen vizsgálhatjuk az emberi szeretetet és szenvedést egy eltorzult szűrőn át? Ezekre a kérdésekre adja meg a választ Paul Thomas Anderson, mialatt gyönyörűen merülünk el általa a múlt évszázad egyik legellentmondásosabb korába. Hölgyeim és uraim, ez a kultfilm sorozat egyik legragyogóbb filmes sztárja, a Boogie Nights.

Eddie Addams (Mark Walhberg) szellemileg nem éppen a homo sapiens sapiens legkifejletteb egyede. Nem nagyon érdekli az iskola, csak az eszetlen bulizás, amit időnkét megszakít egy-egy night club-i munka. Szülei megelégelik ezt a hozzáállást és kiteszik ,,szeretett” fiuk szűrét. Főhősünket azonban nem kell félteni, hamar talpra fog állni. Ugyanis tudja, hogy van valamije, amivel csak nagyon kevesen büszkélkedhetnek. Tisztában van azzal, hogy mivel lett megáldva és ezt az ajándékot Jack Horner pornórendezővel és az ő választott ,,családjával” ki is használja. Egy ragyogó, sikeres útnak lehetünk tanúi, amely esetén az elkerülhetetlen bukás is felüti a fejét.

Mielőtt részletesebben elemeznénk a filmet, beszélnünk kell egy személyről, aki nélkül elképzelhetetlen lenne nem csak ennek a mozgóképnek, de pusztán a posztmodern filmnek a léte. Robert Altman (1925-2006) megkerülhetetlen alakja a hollywoodi filmgyártásnak. Szervesen kapcsolódik őhozzá az úgynevezett Hollywoodi Reneszánsz korszak, vagyis az az időintervalluma az amerikai filmgyártásnak, amikor (kis túlzással élve) Európa elfoglalta az Egyesült Államokat. A hatvanas években a filmi modernizmus (Fellinivel, Bergmannal az élen többek között) aranykorát élte az öreg kontinensen. Olyan mértékben volt népszerű, hogy a tengeren túlra is ,,átmentek” ennek az irányzatnak a jellemzői. A modern filmi megoldások és kivitelezések lepték el az alapból klasszikus műfaji filmeket (a stúdiófőnökök örömére, bánatára), vagyis a többdimenziós hősök, az elidegenítő megfogalmazása a korábban tabunak számító témáknak, az akcióorientáltság megkérdőjelezése, a cselekmény fellazítása (ezek mind visszaköszönnek Anderson filmjében). Vagyis tematikai és formai radikalizálódásról beszélhetünk az olyan filmek esetén, mint például Arthur Penn máig frissnek ható, meneküléssel és szerelemmel egybeforrasztott alkotása, a Bonnie és Clyde, vagy akár Sam Peckinpah nagy, klasszikus westernje, a Vad Banda.

Altman amellett, hogy szerves és leválaszthatatlan része ennek a filmkészítési időszaknak, egyedi hangot is képes volt megszólaltatni. A 70-es években olyan filmeket készített, amikre korábban nem nagyon volt példa. Szinte mindegyik, már akkor klasszikusnak számító műfajt alapjaiban gondolta újra azáltal, hogy szétszedte (háborús film, MASH), lecsupaszította, (krimi, Gosford Park) végül szokatlan formában a nézők elé tárta (gengszterfilm, Tolvajok, mint mi). Mozijait összekapcsolja a szoros koherencia elleni lázadás. Ahol lehetett, ott átlépte és kiforgatta a domináló rendszer elveit, szokásait. Ennek a kapocsnak a leágazásai viszont már nem is annyira egyeznek egymással. Egy Godard filmmel ellentétben a magamutogatást Altman teljesen mellőzi, nem feltétlen kell mélyebb réteget feltételezni minden egyes levegővétel mögül és nem egy-egy villanás által látható, egyébként árnyékban meghúzódó felirat jelenti a lételmélet hiányzó taktusát. A rendező saját elmondása szerint egy jó filmnek a szereplők jellemére, a színészgárda összjátékára és a jól megírt történetre kell épülnie.

A változatosságban gazdag pálya egyik ilyen leképeződése a tabló filmek, amiknek a lényege az életszerűségben rejlik. Mind a Nashville, mind a Rövidre vágva betekintést adnak a saját életünkbe és annak szinte tűpontos lenyomataként szolgálnak. Az átérezhető élethelyzetek egymás után tolonganak, a párbeszédek mintha az utcáról lettek volna átemelve és pont annyit időzünk a karaktereken amennyit még egyrészt be tudunk fogadni, másrészt amennyi szükséges a dráma átérzéséhez, a tanulság rögzítéséhez. A történetnélküliséggel bíró kisebb sztorik oximoron módon a végén mégis egybeforrnak egy történetté, annak ellenére, hogy nem feltétlen jutunk el A-pontból B-be. Az élet megy tovább alapon kapjuk meg a stáblistát, amíg a korábban előttünk lezajló eseményeket konstatáljuk. Általánosságban elmondható, Altman-nál a nagy becsben tartott, mítoszokkal átszőtt, amerikai álom kerül véres cafatokban terítékre. Úgy szeleteli a húsokat, belezi ki az egész, kivéreztetett testet, mint egy jobb hírű, Michelin-csillagos séf a sültet hálaadás napján. Nélküle, az ő hatása nélkül nem biztos, hogy egyáltalán elkészül a Boogie Nights.

Paul Thomas Anderson 18(!) évesen forgatta le a mára jó értelemben amatőr, de nagyon szórakoztató, félórás rövidfilmjét, a The Dirk Diggler Story-t. A történet röviden egy pornósztár sikerét és bukását meséli el, egy éktelen utazás kíséretében. Már itt beazonosíthatók a rendező későbbi stílusjegyei, igaz, még csak nagyon kezdetleges módon. Bár egy nagyon korai szárnypróbálgatásról van szó, a miből lesz a cserebogár szempontjából mindenképp érdemes időt szánni rá, csalódást nem fog okozni. 1997-ben megérkezett a kiforrottabb, szerteágazóbb, technikai és tartalmi értelemben is jobb nagy testvér, a Boogie Nights.

Ennyi felvezető után most már tényleg merüljünk el a pornóba, de ne úgy, ahogy elsőre gondolnánk. Anderson számára az erotika itt mindössze külsőségként van jelen. A filmezés csupán keretbe foglalja az olyan egyszerű, könnyed témákat, mint a szeretethiány, a generációk közötti konfliktusok, a gyerek- és felnőttkorból egyaránt fakadó traumák tömkelege. Egyszóval az  emberi kapcsolatok kerülnek bemutatásra. Az Altman-i példához hasonlóan nem egy ember életét követjük végig. Rengeteg sorsot, életutat, adott esetben végkifejletet ismerünk meg, azzal a különbséggel, hogy P. T. A. egy feszesebb dramaturgiába tudta csomagolni mondanivalóját, mint szellemi elődje. Az összekuszált, egyszerre több szálon futó, kapcsolati rendszerek mindegyike révbe ér, nem érezzük semminek sem a hiányát, vagy a feleslegességét. Egy olyan légkörben találjuk magunkat, amelyben az emberek vágynak az elismerésre, a megbecsülésre, de zömmel a szeretetre. Egyszerűségük miatt inkább tűnnek első látásra idegesítőnek, mintsem szánni valónak, de pár perc eltelte után rájövünk, nagyon sok súlyos terheket cipelnek a hátukon. Ezt még fokozza a Scorsese-filmekre jellemző felemelkedés-bukás dramaturgia, aminek a végén sokan fűbe harapnak, ezzel is kihangsúlyozva ennek az életformának az árnyoldalait. Eközben az egész pornóipar, mint gépezet működésébe egy hiteles, átérezhető és fantáziadús bepillantást engednek a készítők.

A rendező minden bizonnyal nem egy ilyen műfajú filmet látott a forgatás megkezdése előtt. Mindezek a sötét, kevésbé kibeszélt dolgok ellenére a film végig megfelel a hollywodi szórakoztatóipar mércéjének, vagyis élvezetes tud lenni. Dirk és a popzene története egy külön fejezetet megérne, hát még a róla szóló rövid dokumentumfilm. Tegyük hozzá, hogy a doksikat nem lehet elégszer dicsérni. Egyfelől feloldják a fojtogató reménytelenséget, másfelől letaglózóak olyan értelemben, hogy hibátlan jellemrajzot adnak a figurákról. A Boogie Nights humora egyébként is remek, ezt maga Napóleon, a híres római császár nyilatkozta egyszer.

A kamera egy pillanatra sem áll le. A lendületes, egyből beszippantó snitteknek és montázsoknak köszönhetően a több, mint két és fél órás hossz egyáltalán nem tűnik fel. A magabiztos, jól átgondolt kameramunkára már a film öt perces nyitójelenete egy remek példa. Annyira elveszünk az egész hangulat kiforrottságában és játékosságában, hogy egyszerűen nem vesszük észre az egyébként aprólékosan felépített, egyébként a korra hibátlanul jellemző hajakat, vagy ruhaviseleteket. Egy briliánsan koncepcióval megírt és előadott forgatókönyvről beszélünk, egy olyan sztárparádéval, amit manapság maximum a Tőrbe ejtve kaliberű filmek engedhetnek meg maguknak. Már pusztán egy név elég lenne a garantált renoméhoz, itt viszont egymás hegyén-hátán tolonganak a jobbnál jobb színészek. Egy giccsben úszó időutazásban veszünk részt már pusztán azoknak a tánckoreográfiáknak a láttán, a korábban említett jelmezekről és díszletekről nem is beszélve. Az intenzív utaztatás következménye, hogy szinte teljesen ott érezzük magunkat a 70-es évek végén, nyolcvanas évek elején. A vidámsággal és szomorúsággal teli kalandnak egy idő után sajnos, nem sajnos, előbb-utóbb vége lesz, akkor pedig nem tehetünk mást, minthogy tükörbe nézünk, feltárjuk, amit kell és csendben kisétálunk a szobából, az egoink börtönéből a kint zajló életbe.

A prűdség legnagyobb bánatára nem mehetünk el szó nélkül a film környezete, vagyis a pornó mellett. A horror zsáneréhez hasonlóan egy a végletekig lenézett műfajról beszélünk. Ha egy mondatban kellene megfogalmazni az emberek viszonyát, az undorral egybekötött, leplezett rajongás lenne az ideális megállapítás. Ha nyíltan megkérdeznénk valakit, hogy fogyaszt-e ilyen tartalmat, a válaszok kilencvenkilenc százalékában tagadást hallanánk, és ez teljesen rendben is van. Ugyanakkor azt nem szabad cáfolni, hogy mindenki megtalálja a neki megfelelő tartalmat és oldalakat, amint a szükség úgy kívánja. Nem mintha ezzel a kijelentéssel megváltoztattam volna az emberiséget, vagy bármilyen új keletű gondolattal leptem volna meg az olvasókat, mindössze érdemes néha emlékeztetni magunkat, hogy mennyire hipokraták tudunk lenni sok dologban.

Erre az ,,alantas”  érzésre játszik rá az alanyunk is, olyannyira, hogy egy idő után egyáltalán nem lesz meglepő a zsigerekre ható, abnormálisnak mondható szituációk, valamint párbeszéd tömege (szerencsétlen William H. Macy és a felesége kapcsolata). A neonfényes főcím elején ez az egész, magából kifordított értékrend még kényelmetlennek tűnhet, jogosan merül fel a kérdés, mit keresünk mi itt egyáltalán. Kis idő elteltével mindent a legtermészetesebbnek veszünk és tökéletesen azonosulunk, illetve meghasonlunk ezáltal a világ által. Egy olyan világgal, ami a csillogó felszín alatt nem éppen az emberi lét legvidámabb pillanatai tartogatja. Ezt miből lehet levonni? A karakterekből, akik ezt alátámasztják.

Egyből kapunk egy anyát, akit munkája miatt elválasztanak a gyerekétől. Amber (a csodálatos Julianne Moore) állandóan erkölcsi akadályokba, perekbe ütköző, reménytelen harcát követjük végig, és bár elítéljük a karrierjét, mégis drukkolunk, hogy legalább pár órára a felügyeleti jogot megkapja a kisfiát illetően. Az oktatásnak középső ujjat mutató Rollergirl szintén nem egy kitaposott ösvényen jár. Hiszékenysége, kortársai lenézése a személye felé még jobban megerősítik benne a hitet a hivatása iránt. Ha pedig valaki szembesíteni akarja az elrontott életével egy limuzinban, az illető jobban teszi, ha kemény bőrt növeszt az arcára, mert valahogy ki kell bírnia a fiatal lány karmolásait és ütéseit. Scotty, a forgatási hangokért felelős fiú képében köszönthetjük a szerelmet bevallani nem tudó, szexuális orientációját rejtegető figurát. Philip Seymour Hoffman epizodista, de végtelenül finom játéka amellett hogy humoros, mélységesen elszomorító is tud lenni. William H. Macy minimális szerepében remekül testesíti meg az azonosulható, ebből a felnőttfilmes életfelfogásból teljesen kilógó kisembert. Egy ilyen személyiséggel nem csoda, hogy nincs sokáig maradása (A film egyik legsokkolóbb jelenete is hozzá fűződik). Alfred Molina hálóköntöse már önmagában megér egy misét, nemhogy a kokaintól elázott puskája.

Reed Rothchild (John C. Reilly) a pornószínészből lett bűvész a kortalannak nem bizonyuló hajával ugyancsak fantasztikus. Don Cheadle a naivan rosszízlésű zenebolond sem éppen a társaság szíve, de annál inkább az esze. Egyike azon keveseknek, akik valóban megérdemlik a happy end-del járó valós boldogságot. Jack Horner a pornó császára, önmagát leginkább egy monokinis Antonioninak, de minimum egy BDSM Bergmannak képzeli. A legnagyobb hatást akarja elérni a Spanyol pandalló címet viselő, a lehető legsablonosabb és leginfantilisebb főcímmel rendelkező filmjével. Az XXX mozik kivételével azonban ,,mély” gondolatai nem nagyon jutnak el a szélesebb közönséghez. Ugye, hogy azért Burt Reynolds is tud színészkedni, ha nagyon akar. Mindennek a középpontjában ott áll Eddie Adams, művészi nevén Dirk Diggler (,,ízléses” neonfényekkel tarkítva). A kertvárosi létből kitörő a sztárkultusz csillagos egéig nővő fiatal a játékidő alatt többször bebizonyítja, isteni adottságának hála valamiben ő a legjobb. Szegény Dirk, bárcsak két kiskanállal több észt osztottak volna neki, akkor nem lett volna feltétlen rabja a drogoknak, de javarészt a saját, végeláthatatlan önbizalmának. Szereplőink egyenként, külön-külön a felsoroltak mellett szenvednek a magánytól. Valamilyen aberrált módon mégis ragaszkodnak egymáshoz, egy közösséget kialakítva ezáltal. A kívülállósságukban találták meg a csapatot egybetartó, néha felszínes, máskor síros, megint máskor nevetséges összhangot.

A zenéről is érdemes külön megemlékezni. Ez a megállapítás is mára eléggé sablonossá vált, de a soundtrack kifogástalanul festi alá a képeket. A korszaknak (70-es évek vége, 80-as évek eleje) megfelelő dalokat sikerült összeválogatni és az elbeszélés olyan pontjaira helyezni, amelyek vagy ellenpontozzák a látottakat, vagy rájuk erősítenek. A legváratlanabb helyen hirtelen feltűnhet 99 léggömb, vagy egy tengerparti fiúk szám (a God Only Knows bejátszásánál már szabályosan felnevettem). Anderson-nál, ahogy az ezt követő filmjeiben, itt is nagy ereje van az akkordoknak az atmoszférateremtésben.

Mi történt a film premierjén? A siker hatalmas volt. A bevétel megháromszorozta a költségvetést, az elfeledett tehetségek visszakerültek a térképre (Reynolds), a fiatalok számára (Walhberg) korábbi zárt ajtók nyitódtak ki, az Oscar-, Golden Globe-, Chicago- és New York-i díjaktól csak hemzsegett a filmet gyártó New Line Cinema folyosója. Az pedig csak hab a tortán, hogy a megérdemelt hírnév lehetővé tette a rendező számára, hogy később olyan projektjeibe fektessenek bizalmat a fejesek, mint a Magnólia, a Vérző olaj és a Fantomszál. Az évek alatt a Boogie Nights az életmű egyik legközkedveltebb alkotása lett, hiszen képes volt egy imádott, de rejtett közeget feldolgozni tragikusan, ugyanakkor a végtelenségig szórakoztatóan.

A vörös szőnyeges csillogás teljes mértékben járt a bemutató után. Az elfogyasztott pezsgők, autogrammal aláírt fotók és népes rajongótábor mindent elsöprő sikolya után, vagyis mindennek a végén nem marad más, csak a csupasz, kiábrándító valóság, pont olyan, amelyet az utolsó képsorok érzékeltetnek. Következő alkalommal Breat Easton Ellis, Mary Harron és Christian Bale vezetnek minket körbe a kiüresedett gazdagok vérgőzös világában.