Már az első ízelítők napvilágra kerülésekor felfigyeltem a Bakelitre, és a Scorsese-Jagger duó csak fokozta ezt az izgalmat, így hát érdeklődve vetettem bele magam a pilotba és vártam a csodát, amit az előzetes ígért. Na meg az előzetesek alatt hallható eszméletlen zene is vonzott, valamint nálam is a rock volt az a műfaj, ami elindított mértéktelen zene iránti éhezésem útján.  

A pilot lényegében egy két órás film, ami Richie Finestrára fókuszálva mutatja be, hogy nem is olyan könnyű egy lemezkiadó vezetőjének lenni, ugyanis az American Records kezdetleges szárnyalása egyre jobban kezd zuhanórepülésbe váltani, mivel alig termel nyereséget. A rádiók nem játsszák az általuk felkarolt bandákat és a kiszemelt együttesek is más kiadó mellett döntenek, ezért Richie és üzlettársai arra kényszerülnek, hogy egy nagyobb vállalat vásárolja fel őket. Ekkora teherrel a vállán a drogoktól vár mentséget, azonban közel sem olyan biztos, hogy a szintetikus kotyvalékok jelentik a kivezető utat ebből a hullámvölgyből. Lehet, hogy eddig fel nem fedezett, éppen születő csillag lesz az aduász, ami kihúzza őt a csávából.

Ennyiből gondolom rájöttetek, hogy az első epizód kvázi Finestra kálváriája köré épül. Ez rendben is van, mert minőségin tálalják, de az, hogy szinte végig csak ő van a középpontban, számomra nem volt annyira izgalmas. Érthető, hogy nem áll jól a szénája, de másra is kíváncsi vagyok, nem csak arra, hogy mennyire szar neki. Így a nyitány nem volt akkora durranás, mint amit vártam tőle. A továbbiakban remélem ezt orvosolják, mert nem hiszem, hogy az egész sorozatot egyetlen karakter köré kellene építeni, mert sokkal izgalmasabb karakterek is vannak nála. Elég ha csak a Nasty Bits nevű zenekar frontemberét, Kipet, vagy az őt felfedező Jamie-re gondolok. Bennük sokkal többet látok, mint Richie-ben, aki egy kiégett üzletember, és nem hiszem, hogy tartogatna bármi meglepetést a tarsolyában. 

Muszáj szót ejtenünk a képekből áradó korhangulatról, valamint az egyes adalékokról, amitől egy egészen újszerű élményt nyújt a Bakelit. A történetet a készítők az 1970-es évek New Yorkjába helyezték el és ezt az időszakra jellemző öltözékekkel támogatták meg. Fantasztikus látni a bő nadrágos embereket, ahogy csápolnak egy hírnév után vágyakozó együttes koncertjén. Szinte mi is a közönség soraiban érezzük magunkat, miközben átjárja testünk az addig még ismeretlen zene és teljes extázisba kerülünk általa. Az autók is hűen tükrözik a korhangulatot, valamint a nem bő gatyás emberek is elhitetik velünk, hogy egy időgépbe kerültünk és meg sem álltunk 1970-ig. Továbbá az, hogy a szereplők marok számra falják a kokaint, szintén hozzátesz a történet őrültségéhez, de ezt megszokhattuk már Scorsese-től, mivel Leóék sem szemcsénként szívták fel a Wall Street farkasában. A kokótól kezdve a spanglin át, a különféle gyógyszerekig állnak rendelkezésre a kemikáliák, hogy fogyasztóik életét megkönnyítsék. Jamie az egyik jelenetben rendesen be is tároz belőlük, de hogy mire kell neki a cucc, azt nem tudom. 

Végül engedjétek meg, hogy a Nasty Bitsről is említsek pár szót. Az együttes nem is rockot, hanem punkot játszik, ami rendesen fejbe ver. Nyers, agresszív és teljesen a hatása alá kerít a zenéjük. Bízok benne, hogy fényes jövő áll előttük, ahogy a sorozatnak is sok sikert kívánok, bár nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet, de mindenképpen követni fogom, mert látok benne fantáziát. Ezt a kezdeti bukdácsolást pedig szárnypróbálgatásnak és nem kudarcnak tekintem. Elvégre egy sorozat sem a pilotjával vívta ki magának a helyet a kultsorozatok csarnokában.