Ki hitte volna, hogy az utóbbi évek egyik legjobb animációs sorozata egy ősember és egy T-Rex furcsa párosáról fog szólni? Pedig ha valaki, akkor Genndy Tartakovsky (Dexter laboratóriuma, Szamuráj Jack) képes rá, hogy egy ilyen történetből kihozza a maximumot. A Primal jött, látott és győzött, minden fontosabb díjat besöpörve, amit egy animációs sorozat megkaphat, a közönség rajongásáról nem is beszélve. Az első évad cliffhangerrel végződő utolsó epizódja után egy pillanatig sem volt kérdéses a folytatás. De vajon megmaradt-e a lendület, vagy a második évadra elfáradt a kőkorszaki kaland?

Miután a rabszolgasorból éppen csak kiszabadult Mirát ismeretlenek elfogták és hajón elvitték, Spear és Fang nem tétlenkednek, hanem rögtön a nyomukba erednek. Azonban az óceán túloldalán egy olyan világ vár rájuk, ahol a legnagyobb veszélyt már nem a vadállatok, hanem a többi ember jelenti rájuk. Míg Fang kap egy utolsó esélyt arra, hogy fajtája fennmaradjon, addig Spear kénytelen szembenézni a keserű ténnyel, hogy ő az utolsó neandervölgyi, és ha meghal, nem marad senki, aki emlékezhetne rá. És ha mindez nem lenne elég, a cselekedeteikkel még egy rejtélyes tűzistent is sikerül magukra haragítaniuk, aki újabb és újabb akadályokat gördít eléjük.

Az első évad legerősebb pontja egyértelműen a vizuális történetmesélés, és az ezen keresztül véghezvitt karakterábrázolás. Néhány egyszerű gesztussal, valamint hörgésekkel és morgásokkal Tartakovsky olyan mélyrehatóan tudta bemutatni a főszereplőit, hogy azt a hagyományos, dialógusokra építő animációs sorozatok is megirigyelhetik. A jó hír az, hogy a második évad ugyanezt a csapást követi, habár ezúttal jóval több „emberi” reakciót is fogunk hallani. Ez még önmagában nem lenne baj, viszont néha úgy éreztem, hogy a történet túl gyorsan halad, és a karaktereknek nincs mindig idejük kibontakozni.

Ami igazán kár, mert van néhány igazán érdekes figura az új szereplők között. Azt eddig is tudtuk, hogy Mira nem egy bajba jutott királylány, aki arra vár, hogy megmentsék, hanem nagyon is kompetens, és remekül kiegészíti hőseink párosát. A törzsfőnök akár Spear tükörképe is lehetne, de míg előbbi fő vezérelve az empátia, addig őt elvakítja a gyűlölet, és csakis a bosszú élteti. Az én kedvencem viszont Kamau, a „kolosszus”, akin keresztül láthatjuk, hogy ha rákényszerítik, akkor a legjámborabb, békeszerető emberből is képes előbújni a vérengző gyilkos. Sajnos az évad főgonoszának szánt királynő eléggé egydimenziós lett, és semmit sem tudunk meg a motivációiról, csak azért gonosz, mert megteheti.

A látványra most sem lehet panasz: a hátterek még mindig gyönyörűek és részletgazdagok, a harcok pedig semmit sem veszítettek az erőszakosságukból (bár talán nem olyan kreatívak, mint amikor csak ősállatok voltak Spear és Fang ellenfelei). A világ ábrázolása is egy újfajta irányt vett, hiszen míg az első évad a „Jurassic Park szteroidon” megközelítést alkalmazta, addig a második évad inkább a Conan-történetekből ismert Hyboriára emlékeztet, ahol jól megférnek egymás mellett az ősemberek, vikingek, kelták, egyiptomiak és más népek. A zeneszerző Tyler Bates is kitett magáért: az egzotikus dallamok mellett a csatákat aláfestő vérpumpáló muzsika is eléri a megfelelő hatást.

Habár az újdonság varázsa mostanra már elmúlt, azért Genndy Tartakovsky így is méltó folytatást tudott készíteni a Primalhoz. Ugyan az utolsó epizód értelmezhető egyfajta lezárásként is, én nagyon örülnék neki, hogy ha még többet kapnánk ebből a sorozatból. Kár lenne érte, ha most látnánk utoljára a 21. századi animáció médiumának egyik igazi gyöngyszemét.

A sorozat megtekinthető az HBO Maxon.