Sam Levinson üstökösként tűnt fel Hollywood bíbor égboltján: az Eufória 2019-es elsöprő sikerét követően felívelőben volt a fiatal amerikai író-rendlező népszerűsége. Nimbusza azonban nem tartott sokáig. Előbb a koronavírus-járvány alatt forgatott Malcolm és Marie, aztán a második évad kapcsán került a kritikák kereszttűzébe, a nézők és a kritikusok részéről egyaránt. Ezen vélemények számos dolgot róttak fel neki, többek között a női testek túlszexualizálását, ami kapcsán Levinsonnak több súrlódása is volt színészeivel; több ízben kellett meztelen jelenetekről lebeszélni őt, azok feleslegességére és indokolatlanságára hivatkozva. Új sorozatát, Az idolt már egészen más hangulatú várakozás övezte.

Nem Levinson az egyetlen figura, aki okot adott a kíváncsiságra, esetleg a reménykedésre (amiatt is, mert az A24 is szerepet vállalt az elkészítésben) a sorozatot illetően. Egyrészt hozta magával a szintén Hollywoodba berobbanó Rév Marcellt is, akivel együtt megalkotta az Eufória meseszép, álomszerű látványvilágát. A két húzónév két kezdő színész: Lily-Rose Depp, Johnny Depp modell lánya, aki egyelőre szárnyait bontogatja, és ez a debütálása a frontvonalban; valamint Abel Tesfaye, ismert nevén The Weeknd, jelenleg a világ egyik legnépszerűbb zenei előadója.

Az HBO-nál nagy várakozás előzhette meg a sorozatot – nem kizárt, hogy a streaming-szolgáltató következő nagy dobását látták benne. Az Eufória világsiker lett, Az idol pedig alkotója főművének nyomvonalán haladva egy hasonlóan tabuk nélküli, provokatív, vibráló széria ígéretét hordozta magában, mely lerántja a leplet Amerika feketéllő lelkéről. A különbség, hogy ezúttal nem generációs problémákat feszeget, hanem a zeneipar romlott, istentelen világának velejébe igyekezett behatolni. Tovább azonban nem jutott, mint más művek, amik hasonlót kíséreltek meg – személy szerint biztosan nem érzem, hogy Levinson és Tesfaye bármennyire próbára tették volna a képzelőerőmet.

Jocelyn (Depp) egy világhírű énekesnő, akinek előző turnéját édesanyja halála okozta idegösszeomlása miatt törölni kellett, és a sorozat kezdetekor éppen készül a közelgő visszatérésére egy új turné keretei között. Villájában hatalmas a felfordulás, producerek, táncosok, menedzserek, újságírók és asszisztensek adják egymásnak a kilincset – rögtön kóstolót kapunk abból a fékevesztett pörgésből, mely ennek a világnak az esszenciáját adja (sajnos ennyiben ki is merült ez az egyébként legérdekesebb aspektusa a sorozatnak). Az expozíció és a seregszemle után megismerkedünk a konfliktus forrásával, egy Tedros (Tesfaye alakításában) nevű, kétes hátterű klubtulajdonossal és szektavezérrel, aki viharos gyorsasággal vonja a befolyása alá Jocelynt és veszi át az irányítást egész élete felett.

A sorozatról tudni érdemes, hogy kreatív nézeteltérések miatt a forgatás nem zajlott éppen zökkenőmentesen, aminek következményeként Amy Seimetz rendező ott is hagyta a készülő orodukciót több színésszel egyetemben. Az ő kilépése után tevődött nagyobb felelősség Levinson és Tesfaye párosára, akik amennyire tudták, átdolgozták az egész készülő produkciót, és Jocelyn szemszögének bemutatásából, valamint Tedros szektájának bemutatásából faragtak annak érdekében, hogy a hangsúly a két főszereplő románcára helyeződjön.

Nincs mit kertelni: Az idolba túl sok értelem nem szorult. Minden porcikáján érezhető a törődés, a vizualitás ezúttal is messze a legerősebb része a sorozatnak. Az idol nem egy „cash grab”, kőkemény szerzői műnek szánták, és rengeteg tehetséges, kreatív művész áldozta rá idejét és energiáját, hogy az év egyik nagy dobása fűződjön a nevükhöz. Ugyanakkor semmi, egyszerűen semmi nem működik benne. Az, hogy nincs igazi gazdája, nincs mögötte egységes koncepció, amennyire lehetett, kinyírta a projektet. Pedig nem győzöm hangsúlyozni, mi minden lehetett volna ez a történet: látlelet a zeneipar hamis csillogásáról (a kliséken túl), egy előadó lélekrajza, szerelmi történet, dráma, szatíra, szürreális, vizuális orgia, tele jól megírt karakterekkel, párbeszédekkel, zenével, fontos kérdések feltevésével és – de minden téren megbukik.

Az idolnak nincsen se történetíve, se szerethető hősei, vagy egyáltalán olyan szereplői, akikhez bármilyen érzelmi viszonyulást ki lehetett volna alakítani. Ha egy sorozat utolsó részének stáblistája alatt a néző azon agyal, hogy vajon mi értelme annak, amit látott, akkor vagy David Lynchet nézett, vagy nem, utóbbi esetben viszont baj van.