Mondják, hogy a gyanútlan olvasó sokszor a borító miatt nyúl először a könyvekhez. Azt hiszem, valahogy én is így lehettem ezzel, amikor még 2021 nyarán megakadt a szemem A csütörtöki nyomozóklub angolosan elegáns piros borítóján. A szép keménytáblás könyv valamelyik áruház könyvtornyán várakozott a krimi kategória alatt. Bevallom, szokatlanul szépre sikerült a kiadás, a fülszöveg ígéretes volt, az első mondatot is teljesen a helyén találtam. Megvettem. Két hét múlva már egy strandon fetrengtem a röhögéstől és három nap alatt elolvastam Richard Osman első könyvét. Pontosan azt adta, ami akkor kellett. Egy jó történetet, amit csak úgy fel lehet kapni, kifeküdni vele egy nyugágyba és teljes mértékben ki tudott kapcsolni. Nem kellett túlbonyolítani, de pont ez volt benne a jó. Valahogy az élmény mégis velem maradt és alig vártam, hogy újra átélhessem.

A férfi, aki kétszer halt meg A csütörtöki nyomozóklub folytatása, szerencsére az Agave nem várt sokat a második kötet kiadásával. Ennek valószínűleg az is oka, hogy A csütörtöki nyomozóklub karácsony előtt jópár könyves toplista első tíz helyére befúrta magát, illetve remélem az is közrejátszik, hogy Osman már dolgozik a harmadik regényen. Ha hinni lehet a brit forrásoknak, 2022 ősszén érkezik az újabb folytatás. De mire fel ez a nagy Osman-rajongás? A kérdés egy átlagos magyar olvasónak teljesen jogos, hiszen Osman-ről itthon eddig keveset hallottunk. Kezdjük is az elején.

A férfi, aki megírta a kétszer meghalt férfi esetét

Richard Osman angol televíziós műsorvezető, humorista, producer, író. Talán leginkább a sokat sejtető „személyiség” szóval lehet legjobban leírni. Rengeteg dologgal foglalkozik, az Egyesül Királyságban nagyon ismert. Sajátos humora eddig is sok embert magával ragadott, és ahogy az meg szokott esni az ismert emberekkel, ő is tollat ragadott. De azt hiszem, kivételesen, ezt nagyon jól tette.

Még Osman első könyvével kapcsolatban a megboldogult 2021 nyarán felreppent a kritika, hogy túl nagy a hype körülötte. Sokan ilyenkor dacból nem veszik meg a könyvet, mert nem akarnak indokolatlanul felkapott, vagy mainstream, vagy divatos könyvet olvasni. A spekulatív zsáner kedvelői eleve szeretik az extrém dolgokat, ha pedig valamit mindenki ennyire kedvel, az nem lehet extrém, nem igaz? Egy darabig én is csodálkoztam, hogy mire fel ez a nagy felhajtás Osman körül, aztán engem is megvett kilóra.

Térjünk rá a tárgyra

Ez most lehet, hogy furcsán fog hangzani, de Osman sorozatának második részével csak az volt a baj, hogy várni kellett rá. Érezhető, hogy Osman jobban ír, a cselekmény kicsit összetettebb és ügyesebben szerkesztette a cselekményt. A regény varázsa szerintem egyértelműen a főszereplőkben rejlik. Osman krimije lapot húzott 19-re és a fiókba tette az eddig megszokott nyomozó karaktereket. Nincs szexi szivarozós magándetektív, alkoholista lecsúszott ügynök, vagy különc, enyhén aspergeres nyomozózseni. Nem. Hősei egyszerű hétköznapi nyugdíjasok.

Az első kötetben megismert négy főhősünk karaktereit Osmannek sikerül a második részben tovább árnyalni és mélyíteni, ugyanakkor nagyon jól és következetesen használja az ott megismert jellemeket. Nemrégiben hallottam egy előadáson, hogy a jó történet lelke a jó karakter. Ezt Osman maximálisan alátámasztja. A csütörtöki nyomozóklub nagyon egyszerű felépítésű. Minden spoiler nélkül elmesélhetem, hogy tagjai a hajdani pszichiáter Ibrahim, a futballrajongó Ron, az imádnivaló Joyce, aki naplójában rögzíti az eseményeket, végül pedig Elisabeth, aki a második regény végére méltán helyet foglalhat a brit krimiirodalom híres nyomozói között.

A csütörtöki nyomozóklub története első ránézésre rémesen egyszerű volt. Egy baráti társaságról szól, akik egy idilli környezetben álló nyugdíjasotthonban élnek egy Fairhaven nevű településen és minden csütörtökön találkoznak, hogy bűntényeket oldjanak meg, szigorúan tea, sütemény és jópár üveg bor társaságában. A második kötetre belőlük egy jól összeszokott banda lett, akik a rutinon túl már nagyobb horderejű bűntényekbe is belekeverednek. Az első kötetben az olvasó már érzi, hogy Elisabeth jóval több, mint aminek első ránézésre tűnik. Gyorsan átlátja a bűntényeket, magas helyeken is vannak kapcsolatai és rendkívül sok helyen megfordult már életében. A második kötet leginkább az ő személyes mítoszát építi, ugyanis rögtön az első fejezetekben Elisabeth rég elfeledett múltja utoléri őt és barátait a békés Fairhaven-ben.

Amitől működik hullák fölötti sütifalás

Szerencsére a karakterek mellett Osman stílusa is hozzáad a regény értékéhez. Nem csak azért üt, mert a karakterek magukkal ragadóak, hanem azért is, mert a vérfagyasztóan komoly dolgokat lebontja és ehető adagokban tálalja az olvasónak. Joyce és Elisabeth képesek egy almás crumble fölött megvitatni egy lövöldözést, majd pedig ártatlan arccal egymás felé fordulni és megkérdezni a másikat, hogy kér-e egy teát. Egyszerre hihetetlenül bizarr és elképesztően szórakoztató.

Mindemellett Osman azért pakolt gondolkodnivalót is a regénybe. Mivel a főhősök idősek, így akaratlanul is találkozunk általuk olyan kérdésekkel, mint hogy mit is élvezhet már igazán az ember élete utolsó éveiben? Mi az igazán fontos neki és hogy gondolkodjon a halálról? A többi karakter, a nyomozóklub rendőr barátai pedig még több ízt és változatosságot visznek a történetbe. Chris és Donna magányán és szerelemre sóvárgásán keresztül az ember belelát a modern társkeresés, az emberi esendőség problémáiba. Mert mindannyian tudjuk, hogy szeretnénk olyanok lenni, akik egy finom vacsorához szeletelik wokba a színes paprikát, hogy megfőzzük valakinek, csak nem biztos, hogy meg tudjuk tenni.

Minden jó, ha a vége jó

Összefoglalva A férfi, aki kétszer halt meg egy csavaros, szórakoztató, kifejezetten élvezetes könyv, ami szórakoztat és leköti az olvasót. Nem kell attól félni, hogy megváltja a világot, nem fog (túl sok) vérfagyasztó gyilkossággal megterhelni, ellenben elgondolkodtat és garantáltan kikapcsol. Én csak bátorítani tudnék mindenkit, hogy ragadjon meg egy krémest, egy bögre teát, mehet mellé bor is, és merüljön el Osman regényében.

Ha érdekel, mindenképpen kezdd az első könyvvel, mert bár akár önállóan is lehetne olvasni, sokkal teljesebb az élmény, ha nem tesszük, és az elejéről megyünk neki a csütörtöki nyomozóklub kalandjainak.

Jó olvasást!