Csak idő kérdése volt, hogy számos másik horror-klasszikus újragondolása után a Hellraiser is visszatérjen a képernyőkre – igaz, nem a mozivásznakra. A kilenc folytatást megérő film rebootja Immáron a Hulu (és a Disney) égisze alatt, rögtön streamingre érkezett, ami nagy kár, tekintve, hogy a pokoli kinézetű cenobiták a mai napig népes rajongótáborral rendelkeznek.

Végigtekintve az utóbbi bő tíz év horror franchise-feltámasztó kísérletein, elég vegyes kép rajzolódik ki. A Péntek 13. és Rémálom az Elm utcában 2009-es, illetve 2010-es bukásuk óta parkolópályán vannak, A texasi láncfűrészes mészárlás az elmúlt kilenc évben három filmmel is jelentkezett, legutoljára idén borzolva a kedélyeket egy vérszegény requellel. A 2021-es Kampókéz az előbbiekkel szemben legalább egy ambíciózus vállalkozás volt, ami elődjére nagyban építve próbálta kibővíteni a saját világát, de sajnos belefulladt az erőlködésbe, hogy egybegyúrják a slashert a társadalomkritikával. A 2018-as Halloween, a januári Sikoly, valamint a szeptemberben kijött új Predátor-film, a szintén Hulus Préda azonban jó példák arra, hogy nem lehetetlen jó érzékkel hozzányúlni ezekhez a hányattatott sorsú szériákhoz.

Érdekes, hogy említett filmek szinte mindegyike szakított már legalább egyszer az eredetijének számtalan kétes minőségű folytatásával, ennek a szakításnak a jelképe a mindenféle alcímek és római számok elhagyása. A Hellraiser szintén így van ezzel, ráadásul példátlan módon, egészében szakított a kontinuitással, és teljesen új alapokat teremtett magának. Erről mi sem árulkodik jobban, mint, hogy Doug Bradley, az eredeti Pinhead alakítója nem tért vissza ikonikus szerepéhez (hozzátéve, hogy már legutóbbi alkalommal se ő rejtőzött a hírhedt maszk mögött), és helyét egy transz nő, Jamie Clayton vette át (amit szokott módon egy kisebb felzúdulás is követett).

A Hellraiseren tehát abszolút utolsóként hajtották végre a vérfrissítést, aminek az eredménye – különösen hasonszőrű versenytársaival összevetve – egy tisztes helytállás, ami szórakoztató, de nem fogunk rá olyan sokáig emlékezni, mint Jamie Lee Curtis visszatérésére a ’18-as Halloweenben. Az pozitív, hogy a Hulu, már csak a Prédából kiindulva, törekszik arra, hogy valami más perspektívában meséljen el történeteket, mint ahogy ezekben a világokban korábban jellemző volt. A Hellraiser minden porcikáján érezni a gondos odafigyelést, az igényességet. Jó látni, hogy végre megadták a Clive Barker világának nívós megvalósításához szükséges költségvetést, ami korábban hiányzott. A látvány nagyon rendben van, a cenobiták kreatívan és taszítóan kidolgozottak, és nosztalgikus volt újra hallani Christopher Young főcímzenéjének ismerős taktusait.

Nem tisztes helytállásként jellemeztem volna viszont a filmet, ha csak a pozitívumokat tudom sorolni róla. A 2010-es Rémálom az Elm utcában egyik tanulsága az volt, hogy alábecsülték Robert Englund által megformált Freddy jelentőségét a 1984-es film sikerében. Jackie Earle Haley remek színész, de Freddy megformálásába beletörtek a karmai, a karakter karizmája ugyanis egyértelműen Englundnak volt köszönhető. Ugyanezt a karizmátlanságot tudom elmondani a Hellraiser egészéről, és itt nem Jamie Clayton alakításán van a hangsúly. Nem érezni azt az egyedi, bizarr ízt, azt a fűszert, ami a Clive Barker által rendezett 1987-es filmnek a sajátja volt. Ez részben annak is köszönhető, hogy a cgi, legyen akármilyen minőségű nem éri el ugyanazt a dögszagú, mocskos atmoszférát, mint amire az olcsó praktikus effektek képesek voltak. Párhuzamként A dolog 2011-es előzményfilmjét tudnám felhozni, ahol ugyanez volt megfigyelhető – a steril számítógépes effektek képtelenek ugyanazt a zsigeri viszolygást kiváltani a nézőből.

Másrészt hiányzik a Barker-alkotta világ perverz, szexuális vonulata, habár el tudom képzelni, hogy ez nem hiányzik mindenkinek. (Barker egyébként producerként állt a film mögött, tehát hivatalosan sem a forgatókönyvhöz, sem a rendezéshez nem fűződik a neve.) Ettől, valamint a cenobiták új dizájnjától eltekintve a rendező David Bruckner történetben és külsőségekben is igyekezett hű maradni a korábban megalkotott világhoz, ami ezáltal rutinos horror-nézőknek és Hellraiser-fanoknak nem tartogatott nagy meglepetéseket, egy-két valóban meglepő fordulatot kivéve. Az új perspektíváját a film főhősnőjének köszönheti – Odessa A’zion jól hozza a nemtörődöm, nagyszájú és addikcióval küzdő fiatal lány szerepét, a droghasználatából adódó magaslabdákat többé-kevésbé le is csapta a forgatókönyv.

Végeredményében a film látványos minőségbeli emelkedést produkál a Hellraiser-széria eddigi irányához képest, ami egész egyszerűen annak köszönhető, hogy az akotói érdekeltek voltak egy jó film elkészítésében. Egyértelműen a jobban sikerült horror-rebootok közé sorolható. Ebben tevékenyen közreműködik az a rengeteg kolosszális kritikai bukta, amit a stúdiók kitermeltek az elmúlt tizennégy évben.