A 2017-es év első Szemetesládája ezúttal a tenger gyümölcseinek teríti meg az asztalt, sajnos nem túl ízléses módon. A harmadkategóriásnak sem nagyon nevezhető falatok jó eséllyel megfekszik az ember (vagy inkább néző) gyomrát, ezért ez az alkotás bőven rászolgált arra, hogy újrahasznosítsuk. Nézzük, mit rejt számunkra a Gyilkos cápa vs. óriáspolip (Mega Shark vs. Giant Octopus, 2009).

Emma MacNeil (Deborah Gibson) a vízi élővilág kutatója és társa, Vince (Jonathan Nation) a bálnák életének és élőhelyének megfigyelése közben egy rejtélyes jégfalba botlanak, amely több millió éves titkot hordoz magában. A jégfal széthasad, és életre kel az ősi világ két hatalmas szörnyetege, hogy újra megküzdjenek egymással. Vajon hogy végződik ez a hátborzongató csata?

Meg kell mondjam, a film nem kezdődik rosszul. A táj bemutatása, a kameramunka viszonylag szép és igényes, a történet felvezetése sem olyan rettenetes, mint ahogy azt előre gondolnánk. Az volt a benyomásom, hogy ha ez egy természetfilm lenne, akkor teljesen korrekt lenne. Sajnos ez az érzés nem tartott ki a film végéig, de talán ezen nem is lepődünk meg. A kamera képi világának színvonala ezután elindul a lejtőn, és meg sem áll a film végéig. Alapjában véve nyilvánvaló, hogy a produkció költségvetése nem verte szét a mennyezetet, ugyanis rengetegszer látszik, hogy egy snittet sokszor bevágtak 2-4 perces eltolódásokkal. Fel sem tűnne az embernek, ha nem vették volna elő ilyen sűrűn ezt a megoldást. Számomra ez az elem már az elején megmutatkozott (és biztos vagyok benne, hogy nem csak nekem) és még számtalan ponton ellőtték ugyanezt a módszert. Ez az egyik motívum, amely élvezhetetlenné teszi. Emellett a képsorok sincsenek megfelelően összehozva, az egy jelenet alatt feltüntetett helyszínek (például a sötét óceán és a kis kutató szonda) között nincs összeköttetés. Rengeteg vágással mutatják be külön-külön a helyszíneket és a szereplőket. Ez nagyon hiteltelenné teszi, mert nincs olyan érzésünk, mintha egy térben lennének. Az átfedések ilyesfajta hiányát remekül lehet orvosolni például azzal, hogy egy külső szögből, teszem azt, magából az óceánból felvenni azt, hogy a szereplőink kinéznek a kis szonda ablakán, máris hitelesebb az egész. A vágások terén még meg kell említeni azt a módszert, amellyel hangulatot próbálnak varázsolni inkább kevesebb, mint több sikerrel. Vannak jelenetek, amelyek mozzanatait ilyen villanó fényeffektekkel vágták össze. Ezt is idegesítően sokszor használják, ráadásul nem is indokolt. Ez nagyon jól megállja a helyét a sorozatokban, mert az idő rövidsége miatt ad egyfajta pörgést a jeleneteteknek, de itt teljesen felesleges, hiszen látjuk nagyon jól, hogy senki nem siet sehová. Szép, sima áttűnésekkel meg lehetett volna oldani, de az alkotók jobbnak látták felturbózni ezeket a jeleneteket, amellyel csak azt érték el, hogy a végére rettenetesen idegesített ez az eljárás. Természetesen már sejteni is lehet, hogy ilyen alacsony büdzsé mellett az animáció kidolgozására sem jutott elég a keretből. Nyilván nem is voltak rá a készítők túl büszkék, hiszen alig látjuk a filmben a két nagy szörnyet, csak időnkét és a végén egy nagyobb jelenet erejéig. Még színvonalasabb, mégsem túl jó filmeknél is, ahol sok jelenetnél az animációval tömik be a lyukakat, észrevehető, hogy a színészek az információ hiánya miatt nem is képesek beleélni magukat a jelenetekbe, mert egyszerűen nem látják mi zajlik előttük. A Gyilkos cápa vs. óriáspolip esetében legfőképp azt az instrukciót kaphatták a szereplők, hogy csak nézzenek mereven előre. Meg kell hagyni, brilliánsan teljesítik a feladatukat, hiszen olyan szinten képesek egy pontot fixírozni a falon jelenet közben, hogy az valami fenomenális. Nem tudom, tudják-e esetleg, hogy melyik filmben szerepeltek? Az Allan Baxtert alakító Lorenzo Lamas jelenlétén egyenesen meglepődtem. Tény, hogy ő mondható az egyetlen színésznek, habár a szerepe a vége felé nagyon buta és idegesítő.

Sajnos a film magát a nézőjét sem tartja túl sokra. Olyan nagy marhaságokkal találkozunk ezalatt a 88 perc alatt, hogy sírnánk a fájdalomtól. Példának okáért a történet elvileg a japán és a san francisco-i partok mentén játszódna. Nem igazán figyeltek a készítők arra, hogy a két területet megkülönböztessék egymástól, de ez még elmegy. Ám a filmben a repülővel is legalább 11 órás utat szereplőink képesek tengeralattjáróval akár percek alatt megtenni, na itt borul ki a bili teljesen. Megemlíteném azt is, hogy abból, amiről szólna a film nagyon keveset látunk. A cápa és a polip alig szerepel, a jeleneteik is elhanyagolhatóak. Ehelyett kapunk rengeteg felesleges expozíciót, dumát duma hátán, és értelmetlen tudományos szövegeket. Ezek közül egy-kettő felhívja a figyelmet a globális problémákra, de olyan szinten nyomják a filozófiát a nyakunkba, hogy bőven betelünk vele a végére. Rettentő unalmas lesz tőle a film, ráadásul ha néha-néha történik is valami, azt sem látjuk, mert a kamera olyan szinten rángat, mintha légkalapácsra szerelték volna. A játékidő közepétől érezni lehet, hogy egyszerűen nem vagyunk kíváncsiak a többire, mert úgyis tudjuk mi fog történni: nagyjából semmi. Emellett a zene sem képes kiváltani semmi reakciót, mert nem illik a jelenetekhez, nem emeli ki az izgalomfaktort a béka segge alól, szóval a produkció egy merő unalom marad.

A Gyilkos cápa vs. óriáspolip című film jobban tette volna ha meg sem születik. Ha valaki nehezen alszik el éjszakánként, akkor ez a film számára gyógyír. Unalmas, tele vágási problémákkal, az akciót megelőzi a sok felesleges duma, és sajnos a nézőjét sem tartja túl sokra. Dobjuk is ki rögvest, jó étvágyat mindenkinek az ebédhez!