A kultuszfilm alfája és omegája. Huszonhárom éve készült, azóta majd’ másfél generáció nőtt fel, amennyiben tizenhat évvel átlagolunk. Tarantino ezzel a pofátlan remekművel mutatja be gyermek- és fiatalkora szinte összes kulturális hivatkozási pontját. Ennek a filmnek okostelefonokra „komponált” ajánlója ma így festene.

A történet azzal kezdődött, hogy egy Quentin Tarantino nevű,hajdani videotéka-dolgozó, miután a Tiszta románc című forgatókönyvéből kiforgatott némi mozgótőkét, majd Harvey Keitel meleg ajánlásával megrendezte a Kutyaszorítóbant, elérkezettnek látta az időt, hogy következő munkájában még tágabbra feszítse saját művészi kereteit, és előző alkotásánál is bátrabban, szabadabban nyúljon minden létező filmes kánonhoz, és korlátokat rombolva, tabukat döngetve emeljen szót az erőszak mindenhatósága ellen. Ponyvaregény című alkotásával ki is vívta az ügyeletes zseni címet, díjeső övezte; a kritikusok és filmesztéták csodálatáról valamint a filmtörténeti örökbérletről már ne is beszéljünk.

A film cselekményének fő nyomvonala három szálon fut, persze, jól összekeverve: először két középsúlyú gengszter, Vincent és Jules története bontakozik ki, akik rutinmelót végeznének a főnöküknek, aztán este Vincentnek el kell vinnie a főnök feleségét, Miát szórakozni, amiből… nem spoilerezünk. A film emblematikus pillanatait tessék megnézni! A második történet egy lecsúszott bokszolóról, Butchról szól, aki elad egy meccset. A harmadik sztori – amely prológus és epilógus is egyben, amellett, hogy a történet időbeli és morális origója – két kisstílű bűnözőé, akik ki akarnak rabolni egy kávézót. A három történet kulcspontokon találkozik és átfedi egymást; nem időrendben látjuk őket, hanem magukat az epizódokat is szétdarabolva és összekeverve kapjuk. A végére azonban minden összeáll, hogy bezáruljon az erőszak ördögi köre, hogy felvetődhessen a kérdés: hol a kiút belőle?

A film szokatlan, körkörös elbeszélő formája egyben a választ is tartalmazza, amely maga a szarkazmus: az agresszió egy saját farkába harapó kígyó, amely nem valamiből keletkezik, és valahová elér, hanem örökké volt, van és lesz, életforma, amelyet élni lehet, és nincs ésszerű érv, ami lebeszélhetne róla. A Ponyvaregény egyfelől a film noirból, a gengsztermozikból és a hetvenes évek popkultúrájából vett idézetek gyűjteménye, ami azonban egy egészen új minőséget eredményezett. Itt mindennek dupla feneke van, a dialógusok és a szituációk egyaránt zavarba hoznak minket: nem tudjuk, hogy’ kell viselkedni: nevessünk vagy szörnyülködjük. Bár hullák és vér itt is akad – mint a megidézett műfajok eredetijeiben – még sincs sokk, hanem annak inverze, az irónia. A Ponyvaregény a filmtörténet legtöbbet citált mondatait és jeleneteit tudhatja magáénak. A film sikere mindezeken túl sokat köszönhet még parádés szereposztásának és remek zenéjének is (Tarantino saját kezűleg válogatta össze házi gyűjteményéből). Fogyasztása önmagában vagy épp társasági esemény kísérőjeként is erősen javallott.

Kultuszfilmekről kétezer karakterben cikksorozatunk eddigi írásai:

1. Amélie csodálatos élete

Képek forrása:

IMDB