Jó családi drámát alkotni igen nehéz, mivel mindannyiunk családjában vannak kisebb-nagyobb problémák, összezördülések vagy akár komoly ellentétek is. Az ilyen történetet megfilmesítő íróknak, színészeknek és rendezőknek azért nincs könnyű dolga, mert a nézőnek egyszerre kell magára ismernie, ugyanakkor kiszakadnia a mindennapokból. A francia rendezőnő, Mia Hansen-Løve egy számos problémával küzdő pedagógusnő munkahelyi és magánéleti nehézségekkel teli életét tárja elénk, a Berlini Filmfesztiválon Ezüst Medve-díjjal kitüntetett alkotásában.

Az eljövendő napok egy filozófia tanárnő (Isabelle Huppert) mindennapjait kíséri figyelemmel. Az iskolában ahol tanít, a diákok tüntetéseket szerveznek, édesanyja folyamatos pánikrohamoktól szenved, férje pedig 25 év házasság után viszonyt kezd egy másik nővel. A tanárnő viszont úgy dönt, hogy mindebből elmenekülve beleveti magát a szabadságba és egy fiatalos szemléletű életigenlésbe, melyben egy régi tanítványa is a segítségére lesz. A film rengeteg olyan témát és kérdést érint, amelyben akár egy magyar néző is könnyen magára ismerhet, de az alkotók talán kissé túlzásba estek e téren. Ahelyett, hogy egy fontos problémára koncentráltak volna (pl. a tanárnő pánikrohamos édesanyjára), inkább sok-sok nehézséget dobálnak be, így sajnos nem marad idő egyikre sem. Félreértés ne essék, teljesen elképzelhetőnek tartom, hogy a film által vázolt problémák akár egyszerre egy időben is jelentkezhetnek, de Az eljövendő napok semmi olyat nem mutat számunkra, ami által ez a mindennapi történet egy nem mindennapi mozivá válhat… a néző ugyanis a nem mindennapi történetekért választja a filmet és a mozit, nem pedig azért, hogy valaki egy az egyben vigye vászonra azt, amit a mi kis életünkben mi is megtapasztalunk. Igaz, a film filozófia síkon próbál valami többet mondani (ha már a főszereplő egy filozófia tanárnő), de sajnos ezek többnyire megmaradnak a pár mondatos bölcselkedés szintjén. A színészekre nem lehet semmi panaszunk (főleg Isabelle Huppertra nem), a rájuk bízott feladatot tökéletesen vállalják, de egyszerűen nem kapnak elég lehetőséget a kibontakozásra, pedig abból amit megvillantanak, többre is képesek lennének. Ezt elsősorban a pánikbeteg édesanya szálnál lehetett volna jobban kibontani, hisz az egykori dívából lett mentális zavarokkal küzdő hölgy karaktere (Edith Scob) ténylegesen fontos kérdéseket vet fel. Az alkotás ezzel szemben túlzott szerepet tulajdonít olyan elemeknek, amik semmivel nem viszik előbbre a sztorit. Elhiszem, hogy egy cicával minden sokkal eladhatóbb, de vajon tényleg a Pandora nevű macska a legfontosabb szereplője a filmnek?

A film a szabadságérzet jegyében eléggé csapong és nincs igazi célja a cselekménynek, amely képtelen eljutni A-ból B-be. Nincs valódi végkifejlet, illetve megoldási javaslat a problémákra, mintha azt üzenné, hogy pusztán az idő múlásával a dolgok maguktól is rendeződnek. A karakterek közül senki nem törekszik arra, hogy a próbatételekre valós megoldást, releváns válaszokat találjon, mintha a rendezőnő kissé félreértette volna a ,,Carpe Diem” fogalmát. Az eljövendő napok kitörési lehetősége lett volna még, ha olyan hangulatot teremt, ami képes jobban magával ragadni nézőjét. Ezen segített volna talán a finom, de erőteljesebb zenehasználat is, mely akár még a lassabb tempójú filmeknél is hatásos tud lenni, ezzel szemben itt szinte alig hallunk zenét, és ebben az esetben a komolyzene használata is átcsap a túlzott művészkedésbe (az egyéb típusú zenék sem igazán dobják fel az összhatást).

Felmerülhet akkor a kérdés, hogy vajon mégis mi a fenéért adtak díjat ennek a filmnek a Berlini Filmfesztiválon. Nos, kedves olvasók, NEM TUDOM. Könnyen elképzelhető, hogy ennek a filmnek valami sokkal mélyebb és tartalmasabb üzenete van a felszín alatt, csak fogékonynak kéne lenni ahhoz, hogy ezt befogadjuk. Lehet, hogy a berlini filmfesztiválosokból is inkább csak a sznobizmus szólalt meg, de az is lehet, hogy ezt a filmet valóban egy magasabb szintű ízlésvilágnak találták ki. Jómagam viszont nem tartozom ebbe az ízlésvilágba és szerintem a moziba járók legtöbbje sem. Aki tehát úgy érzi, hogy ő a Föld nevű bolygó lakója, az valószínűleg Az eljövendő napok üzenetét sem fogja igazán átérezni.

Képek forrása:
http://www.vertigomedia.hu