Alan Moore 1987-es képregénysorozata, a Watchmen jogosan bolygatta fel a túlságosan begyöpösödött szuperhős-képregények világát, ami már régen nem tudott semmi újat mondani vagy tanítani az olvasóinak a példányain keresztül. A „szuperhősség” moralitását vizsgálta a főszereplőin keresztül, és hogy ez az egész életmód hogyan hat igazi, érző, mindennapi emberekre; valamint hogy mi mindenen kell keresztülmenniük egy olyan világban, ahol már minden a feje tetejére állt. Az HBO Watchmen sorozatának tehát hihetlen nagy feladata volt hogy mindezt folytatni tudja úgy, hogy ne érezzük közben, hogy a képregény befejezésének fontossága elhalványulna.

E kritikánk innentől enyhén spoileres lesz, tehát ha nem nézted még végig a sorozatot, nem nagyon ajánlom a cikk elolvasását (a sorozat tényleges megnézését ellenben sokkal inkább!).

Adaptáció

Bár az HBO Watchmen-je alapjáraton nem adaptáció, hanem folytatás; fontos megemlíteni, hogy miképp dolgozza fel a sorozat a képregény múltbeli eseményeit. Ugyanis erős kontrasztban áll egy konkrét korábbi adaptálással, ami nem más Zack Snyder filmje. A 2009-es filmdráma ugyanis remekül adja vissza a képregény látványvilágát, hozzárakva mellé még Snyder vitathatatlanul egyedi stílusát. Emellett a jogosan adaptálhatatlannak hitt 12 részes nagyművet is sikerült valahogy úgy belesűríteni a játékidőbe, hogy az egy kerek egészet tudjon átadni nekünk. De ezeken kívül a legtöbb helyen sajnos feltűnik, hogy Snyder csak kapargatja a Watchmen felületét, a mélységét valójában sosem akarta és sosem tudta megérteni.

A „menő” akciójelenetek, az átírt karakter-utak és a félreértett témák mind azt mutatják hogy jobban érdekelte Snydert a Watchmen ötlete, mint maga a Watchmen. Az HBO sorozata ellenben sokkal jobban koncentrál arra, hogy ez a világ ne tűnjön különbözőnek a képregényétől. A múltat egyszerre használja arra, hogy bemutassa a képregény korábbi cselekményeit, és hogy egy új oldalról vagy szemszögből be tudja mutatni ugyanazt. Példaként említeném meg a New Yorkra ejtett polipot és a Minutemen-eket (magyarul: Percemberek), amik pontosan és képregényhűen vannak ábrázolva, ám mind csak háttéralapot szolgálnak egy új történet bemutatására. 

A Watchmen témái

A képregény egyik legfontosabb tanulsága a múlt megértése és elfogadása, ami külön fontos szerepet kap a legtöbb karakternél a sorozatban. Abar és nagyapjának múltja, Looking glass traumatikus esete fiatalkorában, Trieu nemzése és legfőbb célja mind szorosan a múlthoz kötődnek, és megtanítják, hogy ha túl tudunk lépni a félresikerült életünk előző szakaszán, igazán ki tudunk teljesedni. De ezen kívül sok más téma is visszatér a sorozatban, többek között újra körüljárja mennyire komikus szuperhősnek beöltözni és igazságot osztani egy olyan világban, ami eszméiben elvileg rég tuljutott már ezen; mit ad hozzá a maszk egy megtört ember személyiségéhez; valamint hogy mennyire morálisan helytelen mindenfajta uralkodni vágyás.

Új eszmék öreg testben

A Watchmen legnagyobb eredeti értéke a karakterei. A többrétegű, rendkívül mély és életszerű szereplőgárdája hajtja folyamatosan előre a képregény történetét. A már eleve kiöregedett és meghasonult „hösök” közül jópáran visszatérnek a sorozatban is – névileg Dr Manhattan, Laurie Blake (korábban Juspeczyk) és Adrian Veidt. Ám egy rossz folytatástól eltérően ők nem csak a háttérben mosolyognak és a nosztalgia-érzékelőnket csiklandozzák, hanem mind aktív résztvevői a történetnek. Személyiségükben mind sokan változtak, és mindhármuknnak megkapjuk az idáig vezető útjának fontos lépéseit – ám mindezt úgy, hogy mégse irányítsák el a főszereplőkről a rivaldafényt.

Laurie végleg elfogadta a múltját (annak sötét és boldog részleteit is), és belátta hogy a szuperhősködés gyerekeknek való szórakozás csupán; és inkább ártalmas mint segítő, így létrehozva a cinikus igazságosztó-vadászt, akivé lett. Adrian Veidt bár fiatalkorában egy szofisztikált, finommodorú mesterelme volt, aki pszichopataként hitt a világ megmentésében, mára egy megkeseredett, durva vulgáris öregemberré vált, aki közben mindvégig csak azt akarta, hogy hősként tiszteljék őt az emberek. Dr. Manhattan pedig visszatér a Földre, és rendkívül poetikus utat jár be ismét az emberek között. Végül mindhárman megkapták azt a befejezést, amit az eredeti képregény végén egy igaszágos világ osztott volna nekik, és van ebben valami megható.

Elrejtett hazugságok

A sorozat nem csak előrefele építkezik, de nagyon sok új dolgot is megtudunk a watchmen világának múltjáról is. Fény derül arra, mi történt valójában az emberekkel, akik túlélték a poilp támadását; kiderül ki is volt valójában a titokzatos Csuklyás bíró, mi vezette Jont végül arra hogy életet akarjon teremteni; és még sorolhatnám. De ezenkívül teljesen új eseményeket is kapunk, mint például a valós eseményeken alapuló Tulsai mészárlást, és a titkos náci szervezettel, a Küklopsszal is megismerkedünk.

Ezek közül semelyik nem érződik úgy, mintha azért születtek volna, hogy átírják vagy kevésbé jelentőségteljessé tegyék a képregény már lezajlott eseményeit – csupán a folytatás illúziójának kedvéért. Az újonnan bevezetett eseményelk egyáltalán nem zavarnak bele a Watchmen eredeti világába, a kettő történet külünböző szálakon fut, és csak kisebb pontokban kapcsolódik bele a képregény történéseibe.

Egy megváltozott világ

A Watchmen sorozatának fő centrális témája a rasszizmus és mindaz amit a szabadjára engedett fasiszta gondolatok maguk után vonnak. Teljesen logikus hogy erősebben és korábban feljszínre tör ez a probléma egy olyan Amerikában, ahol a hidegháború sokkal előbb a végéhez ért, és az emberek egy ultraliberális személyt választottak meg az ország vezetőjének. Redford rendszere szemmel láthatólag nem működik, és ilyenkor tűnnek fel a radikális gondolatok, amik a watchmen világában az eddig rejtőzködő Küklopsz szekta tagjai terjesztenek.

A sorozat bemutatja, hogy nem szabad (a mi világunkban sem!) a neonácikat nem komolyan venni, hisz nem csak  fehér ruhákat vesznek fel és a feketék hátrányairól beszélgetnek, hanem konkrét és komoly veszélyt jelentenek egyes népcsoportokra, ha nem is mindjárt közvetlenül. Óriási hiba szélsőjobboldali politikusokat szóhoz jutni, és engedni, hogy a torz gondolataikat terjesszék, hisz „eszméikkel” akár egy teljesen új, feje tetejére állított világot is képesek lennének megteremteni, ha hagyjuk.

A Watchmen emellett azt is kimondja, hogy nem a fehér felsőbbrendűség és a fasizmus a modern egyetlen ellenénsége – bármennyire is veszélyes és ártalmas már a rasszizmus gondolata is, eszmék nélkül is létrejöhetnek sokkal nagyobb fenyegetések is.

Eltorzult igazságosztók

A visszatérő karaktereken kívül rengeteg új szereplőt is kapunk a Watchmenbe, akik közül főleg néggyel foglalkozik a sorozat: Will Reeves-szel, Angela Abar-ral, Looking Glass-szal és Lady Trieu-val. A történet középpontjában Angela áll, aki bár alapjáraton egy nagyon átlagos karakter a Watchmen kaotikus világában, részről részre többet tudunk meg róla és az egyáltalán nem általános múljáról és jelenéről. Angela egy klasszikus „hős”, aki mintha egyenesen a képregényekből jött volna – ugyanis talán már az ő az egyetlen aki ebben az egészben tiszta szívével hisz.

Lady Trieu tulajdonképpen Ozymandias utódja, aki hasonló érzelemmentes megalomániával és eszmékkel van megáldva a világ jobbá tételét érintően, ő csupán új eszközökkel küzd ennek eléréséért, de lényegében a Veidt által kitaposott utat járja végig (hasonlóképp ahogy Adrian Nagy Sándort tartja a példaképének és útmutatójának). Egy egész részt szentel a sorozat Will Reeves és múltja bemutatására, akinek élete minden pontján akadályokba és ellenállásba kellett ütköznie – eleinte eredeti munkahelyén és a családjával, majd miután maszkos igazságosztó lesz belőle is hamar rájön hogy ez az élet is csak hazugságokra épül.A sorozat legerősebb karaktere azonban szerintem nem más, mint Looking Glass, aki a Watchmen univerzum 9/11-ének túlélése után poszttraumatikus stresszben szenved, és rettentően fél attól, hogy valaha visszatér az interdimenzionális polip, és újra át kell érnie horrort ami fiatalemberként oly mély sebet vájt bele. Ezen a hazugságon való túljutás – ami az egész életét jelenti – rendkívül megterhelő számára. Rendkívül felemelő az ő megküzdésének a története, és bármennyire hihetetlen is egy interdimenzionális idegen káros agyhullámkibocsátása, az ő sztorija tűnik a legközelibbnek és a leghihetőbbnek.

A sorozat rengeteg kisebb, de annál érdekesebb mellékszereplővel rendelkezik, külön kiemelném a Game Wardent, Ozymandias fogvatartóját; a tapinthatóan életszerű és aktuális neonácit, Joe Keene-t; valamint Red Scare-t, aki (humorosan) képviseli azt a lecsúszott státusszimbólumot, amivé a szuperhősködés vált.

Kaotikus feszültségépítés és történetmesélés

A Watchmen alapvetően kéféleképpen építi a történetét és ragasztja a nézőket a székükbe. Egyrészt mindig játszik a múlt és a jelen összehasonlításával, azok párhuzamba állításával bemutatja milyen következménye lett egy régi eseménynek a maira – a múlt és a jelen tökéletesen megvannak egymás mellett, és bár egyik következik a másikból, akár egyszerre és teljesen függetlenül is történhetnének.

Tudatos döntés ez, mivel pontosan így érzékeli az időt Dr. Manhattan is – bár látszólag a jelent járja végig, azok pillanatai folyamatosan régebbi emlékeket és jövőbeli képeket vonnak maguk után. Másrészt a Watchmen sosem engedi, hogy teljesen kiismerjük magunkat a világban, megérthessük, hogy mi történik vagy miért – folyamatosan új eseményeket, karaktereket, részleteket ad a történethez, ami eleinte kaotikusnak és értelmetlennek tűnhet, azonban a végére minden letisztul és már fel sem tűnik, hogy valaha is bonyolult lett volna a történet.

A tanulság

Nem fogom elmondani a sorozat tényleges tanulságát/tanulságait, ezt mindenkire rábízom hogy maga szűrje le. Azonban az, ami szerintem tanulság lehetne filmeknek és sorozatoknak egyaránt az az, ahogy a Watchmen kezeli a folytatás tematikáját. A sorozat megnézése előtt én is valóban úgy éreztem, hogy nincs igazán szükségem a valaha készült legjobb képregény folytatására, hisz olyan szépen le volt zárva a Watchmen és csak félelem fogott el vajon minek a kárára mehet végbe ez a folytatás.

Azonban utána már tiszta volt bennem: példa legyen mindenki számára ez a sorozat: Nem hozza elő a már lezárt konfliktusokat, és nem azokat játssza újra, hanem teljesen újakat teremt, új karakterekkel mutatja be a jelenlegi problémát, miközben a már ismert szereplők is fontos szerepet kapnak és ők is segítik a történet előrehaladtát, azonban mégsem rajtuk van a hangsúly. Lindelof megmutatta hogyan lehet hasonlóan kaotikus és őrültnek tűnő sorozatot teljesen logikusan és érthetően átadni, úgy hogy közben tiszteletben tartja a Watchmen örökségét.