Valószínűleg mindenki eljátszott már a gondolattal, hogy mennyivel jobb hely lenne a világ, ha az összes bűnöző és gonosztevő egyszerűen eltűnne a föld színéről. És bármennyire is megkérdőjelezhető morálisan, sokan még akkor sem riadnának vissza ennek a megvalósításától, ha ez az említett emberek halálával járna együtt. A kétezres évek talán legnagyobb animés durranása (amiből hamarosan bemutatják a Netflix adaptációját), a Death Note pont ezt a kérdést járja körül, két zseniális elme párharcának kulisszái között.

Yagami Light minden szempontból mintagyerek. Jól kijön a családjával, szorgalmasan tanul, és minden esélye megvan arra, hogy felvegyék Japán legjobb egyetemeire. De mélyen legbelül mégsem boldog: undorodva tekint az őt körülvevő világ romlottságára és az emberek szívében lakozó gonoszságra. Azonban mindez egy csapásra megváltozik, amikor az ölébe hullik egy rejtélyes, Death Note-feliratú füzet, melynek a belsejében ez olvasható: „Az az ember, akinek e füzetbe beleírják a nevét, meghal.” Light először csak valami rossz viccre gondol, de végül győz a kíváncsisága, és bebizonyosodik, hogy a Halállista valóban működik. Nem sokkal ezután egy túlvilági alak jelenik meg Light szobájában, aki bemutatkozik neki: ő Ryuk halálisten, a füzet eredeti tulajdonosa. Light felfedi előtte nagyszabású tervét: a Halállista segítségével meg akarja tisztítani a Földet a bűntől és a gonosz emberektől, hogy így egy új, tökéletes világ jöhessen létre, ahol őt istenként imádják. Neki is lát a véres tisztogatásnak, és hamarosan követői is akadnak, akik a Kira (az angol „killer” szó után) névvel illetik az ismeretlen igazságosztót. Nem telik el sok idő, és a nemzetközi bűnüldöző szervek is felfigyelnek rá, hogy a bűnözők a világ minden országában úgy hullnak, mint a legyek. Ezért az Interpol felkéri a zseniális nyomozót, L-t, akinek a kilétét szintén homály fedi, hogy járjon a végére a rejtélyes gyilkosságsorozatnak. Ezzel elkezdődik a macska-egér harc a két lángelme, L és Kira között.

Ohba Tsugumi és Obata Takeshi 2003 és 2006 között futó mangája a mai napig az egyik legnépszerűbb darab a saját médiumán belül (magyarul a Mangafan adta ki). Készült belőle több élőszereplős film, regények, videojátékok, sőt még egy musical is. De a franchise legismertebb darabja egyértelműen a 2006-os anime, amit a Madhouse stúdió készített. A sorozat nagyon hamar az animerajongók egyik első számú kedvencévé vált szerte a világon. És nem véletlenül: a Death Note remek érzékkel vegyíti a csavaros krimit a természetfelettivel, továbbá rendkívül érdekfeszítő nézni, ahogy a két zseni igyekszik kijátszani egymást.

Persze ez a párharc közel sem lenne ilyen élvezetes, ha az ellenfelek nem lennének jól kidolgozott, szerethető karakterek. Lightot kezdetben erkölcsi aggályok gyötrik a gyilkosságok miatt, amiket a Halállista segítségével követett el. De a történet előrehaladtával kibújik a szög a zsákból: ahogy Light fokozatosan a saját maga által megálmodott utópia megszállottja lesz, és moralizáló éltanulóból egy istenkomplexusos szociopatává válik, aki bárkin és bármin képes átgázolni (ezért nem tudom mire vélni azon animerajongók véleményét, akik szerint Light egy pozitív figura ebben a történetben). Vele szemben áll L, a különc detektív, aki az egyik pillanatban az őrületbe kergeti a viselkedésével a kollégáit, a másikban pedig mindenki elképedve nézi, ahogy könnyedén a helyére illeszti a Kira-ügy egy újabb kirakós darabkáját. Ő sem riad vissza a piszkos eszközöktől, de mindezt egy jó ügy érdekében teszi, hogy kézre kerítsen egy önbíráskodó gyilkost. Aztán ott van még a nevető harmadik, Ryuk, aki nem áll egyikük pártján sem, csupán élvezettel figyeli, hogy micsoda felfordulást okoz a világban az ő Halállistája, és hogy a két briliáns elme hogyan próbálja elkapni a másikat.

Azonban a Light és L között nagyon jól működő dinamika egyszerre az anime erőssége és sajnos hátránya is egyben. Ugyanis kb. az anime kétharmadánál, amikor az egyikük kiesik a játékból, a másik zseni magára marad, és ugyan a kieső fél helyére két új szereplő is belép, nagyszerűségében sajnos nem érnek fel az elődjükhöz. Amint nincs egy vele egyenrangú ellenfél, már közel sem olyan szórakoztató a győztes machinációt figyelni. A helyzeten az sem javít sokat, hogy Light és L mellett mások nemigen rúghatnak labdába, így a legtöbb szereplő elég egyhangú, sablonos figura marad csupán. Light apja, Soichiro, a becsületes jó zsaru típusát testesíti meg, Aizawa a családos rendőr, akinek túl sok vesztenivalója van, Matsuda a jó szándékú, de kissé ügyetlen zöldfülű, stb. Light „barátnője”, Amane Misa pedig egyenesen idegesítő, a butaságával nem egyszer saját magát, de imádott szerelmét, Lightot is bajba sodorja.

Az animének elsősorban nem a vizualitás az erőssége, de a látvány és a karakterdesign (különösen a halálistenek kinézete) azért ma is viszonylag szépnek mondható. Ami viszont igazán emlékezetesre sikerült, az a soundtrack. Az aláfestő zenék remekül kiemelik az egyes jelenetek hangulatát (különösen amikor megszólal a gregoriánt idéző kórus). A rendezést szintén nem érheti panasz: biztos kézzel viszi előre a történetet, sokszor pedig szinte egy az egyben emel át operatőri beállításokat a mangából.

Véleményem szerint a Death Note joggal érdemelte ki az őt körülvevő rajongást, hiszen a maga műfaján belül valóban egy kiemelkedő alkotás. Animerajongóknak egyenesen kötelező darab, de bátran merem ajánlani azoknak is, akik idegenkednek a japán animációktól, viszont szeretik a jó krimiket.