Van abban valami sorsszerűség, hogy a 2017 július közepén elhunyt George A. Romero-t augusztus végén Tobe Hooper is követte. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy Wes Craven is épp két éve távozott, láthatjuk, hogy a ’70-es évek környékén induló, társadalomkritikus horrorfilmrendezők lassan távoznak közülünk.

A ’68-as világméretű diáklázadások, az ember- és polgárjogi mozgalmak, a hippi kultúra megjelenése mellett a vietnámi háború, Nixon és a Watergate-botrány, a folyamatos nukleáris fenyegetettség mellett zajló hidegháború átformálta a filmesek látásmódját. Helyesebben mondva új, friss, fiatal rendezők sorát lökte a felszínre. Az európai új hullámokat követve megjelent a társadalom problémáira éles hangon reflektáló Új Hollywood is az Egyesült Államokban. Miért épp a horror műfaj maradt volna ki ebből a sorból? A külső és belső fenyegetettség, a társadalmi rendek felbomlásának bemutatása természetes közegnek bizonyult a rémfilmekben, ahol a szereplők ugyanolyan zavarral, frusztrációkkal és veszéllyel voltak kénytelenek szembenézni, mint nézőik.

Tobe Hooper karrierje erős kezdet után egyre inkább lejtmenetnek bizonyult, ám egy-két filmjével örökre beírta magát a filmtörténetbe. George A. Romero 1968-as Az élőhalottak éjszakája, és Wes Craven 1972-es Az utolsó ház balra című filmje után a sort Tobe Hooper folytatta, az 1974-ben elkészült A texasi láncfűrészes mészárlással. A rendezőnek ez a harmadik nagyjátékfilmje volt, ám a független stúdióban, kevés pénzen, amatőr szereplőkkel forgatott alkotás jelentette a kitörést számára. A filmet a hírhedt sorozatgyilkos, Ed Gein története ihlette, akárcsak Hitchcock Psycho című művét. És ha már Psycho: Hooperre meghatározó mértékben hatott az egy évtizeddel korábbi pszichotriller. A Texasi láncfűrészes mészárlás Amerika sötét, eldugott vidékét mutatja be, ahol a szabadságot élvező, civilizált fiatalok egészen más szabályokkal találják szembe magukat, ahol az általuk ismert normák csődöt mondanak, ahol a társadalmi háló nem védi meg őket, és csak magukra számíthatnak. Kemény, sötét, kegyetlen vidék. Az őstársadalom ütközik a filmben a modern világgal, ám ebben a közegben csak és kizárólag az előző győzhet  –  ahonnan nagy nehezen ugyan, a főszereplővé váló lány ugyan el tud menekülni, de a gonoszt elpusztítani nem lehet. Bőrarc a végén ugyan felbőszül, hogy a birodalmába belépők közül nem mindenkit tud legyilkolni, ennek ellenére ő marad, várja a következő áldozatát. Hooper filmjét a mai napig elemzik a filmkritikusok és filmtörténészek. Magyarországon először, és azóta is leglelkesebben Király Jenő.

A rendező következő filmje, az Élve elfogyasztva már stúdiókörülmények között, színészekkel forgatott, ám sokkal kevesebb művészi értéket tartalmazó horrorfilm volt egy vidéki redneckről, aki krokodilját ellenségeivel és szeretőivel táplálja. 1979-ben a televízió számára készíti el a második Stephen King-adaptációt, A gonosz házát, amely egy kisvárosi környezetben játszódó vámpírsztori. Kevés említésre méltó az egyaránt 1981-es The Funhouse, valamint a Venom című horror (ez utóbbit ráadásul idő közben átadta egy másik rendezőnek, Piers Haggardnak). Hooper filmográfiájának következő tétele azonban ismét emlékezetes marad: az 1982-es Poltergeist – Kopogó szellem máig sokszor idézett munka, amely a horror egyik alműfaját is megteremtette a kísértetjárta házak újraértelmezésével. A Stranger Things című tavalyi sorozat is alapvetően Hooper munkáján alapszik. Az új házba költöző család gyermekét az ott lakozó szellemek elrabolják, és csak a televíziókészüléken keresztül tud jelezni családjának. A Steven Spielberg produceri munkája mellett (a forgatókönyvet is ő írta) készült film a felszín alatt az amerikai családi szerepek megváltozásáról, széteséséről, a társadalmi szerepek átalakulásáról szól. Hooper tehát ismét társadalomkritikára használja kedvenc műfaját.

Egy feledhető földönkívüli inváziós–horror (Életerő, 1985) után megrendezi A texasi láncfűrészes mészárlás folytatását Dennis Hopperrel a főszerepben. A magyarul Halálbarlang alcímen is ismert második rész már nem független alkotás, hanem stúdiófilm, és stílusa is más a vígjátékos elemekkel. A témához 2003-ban tér még vissza: az első rész remake-jében mint forgatókönyvíró vállal szerepet (a felújítás színvonala meg sem közelíti az eredetit). Hooper az elkövetkezőkben egyre inkább a televízióban kap lehetőséget. Tucatnyi sorozatban rendez egy-egy epizódot a 80-as évek közepétől a 2000-es évekig, melyek közül Magyarországon talán leginkább a Mesék a kriptából című horrorszéria lehet ismerős. A moziban az 1990-es éveket a Spontaneous Combustion című filmmel nyitja, amit jobb feledni, mint részletezni, akár csak a Night Terrors-t (1993) – utóbbiról annyi érdekesség csak, hogy főszerepét a Rémálom filmekből ismert Robert Englud alakította. Némileg ismertebb az újabb Stephen King-adaptációja 1995-ből, ám a megállíthatatlan színvonalvesztés itt is tetten érhető. Elég csak A mángorló című film szüzséjét megnézni, amely gyilkos mosodai gépekről szól. Főszereplőjét, Robert Engludot ebben a filmben is megtartotta. Újabb tévésorozatok (pl.: Harmadik típusú emberrablások) epizódrendezései után, nagy kihagyást követően 2004-ben tér vissza a mozivászonhoz, ám Az eltűntek háza (kevés jó szándékkal) szintén közepesre sikerült, akár csak az egy évvel későbbi Halottasház, rajongói jobb híján A horror mesterei című sorozattal vigasztalhatták magukat. A horror klasszikusai előtt tisztelgő, klasszikus rendezőinek teret adó sorozatban két epizódot is rendezhetett. A 2009-es Destiny Express Redux című zombifilm, valamint a 2013-as Djinn már a keserű alkotói végjáték.

Halálának okát nem közölték az arról beszámoló cikkek. Erősen egyenletlenre sikerült életművéből azonban mindenki kiemelte a Texasi láncfűrészes mészárlást és a Poltergeiset. Ezzel a két filmmel tanúbizonyságot tett arról, hogy akár pénz nélkül is markáns mondanivalójú, művészi színvonalú alkotásokat is tudott létrehozni. Nagy kár, hogy más munkáiban beérte kevesebbel is.