Az 1984. év az amerikai filmtörténelem jeles évének számított, több, ma már kultikusnak számító alkotás került a mozikba, szolgáljon az alábbi felsorolás amolyan felelevenítésként, természetesen a teljesség igénye nélkül: Szellemirtók, Rendőrakadémia, Karate kölyök, Végtelen történet, Amadeus, Rémálom az Elm utcában, Indiana Jones, Beverly Hills-i zsaru, Gumiláb, Szörnyecskék, Nauszika – A szél harcosa, A kukorica gyermekei. Egytől egyig olyan filmekről van szó, amik több folytatást megéltek, vagy éppen egész sorozattá nőtték ki magukat. Az 1984-es Terminátor is egy ilyen film: számos rendezőváltáson esett át, voltak kiemelkedő és jogosan szégyellnivaló részei, és a reboot sem kerülte el. A Kritiázor csapata úgy gondolta, jó lenne feleleveníteni az eredeti széria 1-2 részét, hiszen a legújabb rész július 2-án debütál a mozikban Terminátor: Genesis címmel.

James Cameronnak sokat köszönhet a filmvilág, és ezt 3 alkalommal Oscar-díj formájában már honorálta is.  Sokkal hamarabb felfedezte a DiCaprióban rejlő lehetőségeket, mint Scorsese, és igazi rendezői bravúr volt egy olyan monumentális film elkészítése, mint a Titanic, az Avatarról már nem is beszélve, a leírni is soknak számító büdzsé jelentette az alapot a Cameron által bevezetett látványtechnikáknak, a 3D élményfokozó hatásáról már nem is beszélve. 1981-ben debütált valami sokadik piranha filmmel, és ki a fene gondolta volna, hogy a forgatáson összeszedett betegség miatt ágynak esik, és gyakorlatilag lázálomban fetrengve pattan ki a fejéből a Terminátor sztorija. Maradjunk reálisak, ez rosszabb, mint valami tündérmese, de amennyire szürreális, akár még igaz is lehet, a tényeken azonban mit sem változtat, hogy voltaképpen a második rendezésével kultfilmet alkotott.

A flashbackek egy kellően poszt-apokaliptikus látványt tárnak elénk. A távoli jövő 2029-re datálódik, ahol egy nukleáris háború következményeit nyögi az a csekély embertömeg, ami a folyamatos gépek elleni háborúkat túlélte. A Skynet irányít mindent, ami egy élő organizmusként funkcionáló önműködő rendszer, az ember pedig kétségbeesett harcot vív a gépek ellen, az ellenállást John Connor vezeti. A gépek uralta világ koncepció több aspektusból is értelmezési irányt szolgáltathat, amik egymásra építkeznek. Elsősorban műfaji szempontból a sci-fit idézi meg, ugyan csak a flashbackek útján, de a jövőben játszódik, melynek kapcsolódási pontjai a jelenben gyökereznek. Erre a kamerakezelés is ráerősít, gyakran mosódik el a jelen és jövő határa, áttűnnek az egyes képsorok. Időutazásra is sor kerül, de a legerősebb elem a gépek fejlettsége, már-már emberi jegyei. A T-modell korának csúcsgépezete, élő szövet a fémvázon, biológiai folyamatok játszódnak le a testében, ezért ahogy Kyle Reese is fogalmaz, nehéz megkülönböztetni az embertől, egyetlen feladata van, a felkutatás és a pusztítás, ugyanakkor nincsenek érzelmei, nem érez fájdalmat. A sci-fi egyik altípusa a cyberpunk, ami a 80-as években a kultúra több aspektusában (divat, zene, irodalom) hódított, ugyanakkor filmes szempontból a Terminátor kevésbé viseli magán a jegyeket, akkor is inkább fordított értelemben.

Baromi erős atmoszférával van dolgunk, a 80-as évek divatja, legyen szó ruháról vagy hajról, mind visszaköszön, a Tech Noir diszkóban játszódó jelenet alatt hallott számok a kor szintipop slágergyanús akkordjait ötvözik. Noha Billy Idol Cyberpunk címre hallgató albuma 1993-as, gond nélkül el tudnám képzelni bármelyik dalt az potenciális Terminator soundtrack album alapanyagnak, de Brad Fiedel eredetije Idol nélkül is helytáll. A cyberpunk stílus első szinten a zenei világba szőtte be magát, az intro alatt több zenei elem alatt szólal meg a kalapácsütés éles robaja. Ez a fajta szintetizáló metodika ügyesen keveri a különböző stílusokat mindennapi hangokkal, amiket ha meghallunk, egyből asszociálunk valamire, jelen esetében a gépek megalkotásának folyamatára.

Lawrence Person, a Nova Express című sci-fi magazin főszerkesztője így jellemezte a cyberpunk történetek hőseit: „Egy klasszikus cyberpunk karakter a társadalom szélére sodródva, elidegenedve és magányosan tengeti napjait egy olyan nyomasztó jövőben, ahol a mindennapokat alapvetően felforgatta a villámgyors technológiai fejlődés.” Mint már írtam, a Terminátor nem tipikus cyberpunk film, de attól még, hogy nem tipikus, miért ne lehetne az?! Kyle Reese a poszt-apokaliptikus jövőből utazik vissza a múltba, ami a történetet tekintve a jelen. Egy olyan világba érkezik, amit sosem ismert, idegennek érzi magát, nem tekinti céljának a beintegrálódást, túlélni akar. Ha Lawrence Person szavait újraértelmezzük, a klasszikus jelző indokolatlanná válik, helyette egy fordított cyberpunk karaktert kapunk, akinek a 80-as évek Los Angelese idegennek hat, élettel telinek, vibrálónak, mert ő a jövőben egy sivár és kietlen Amerikát ismer. Idegenségét nem tudja és nem is akarja leküzdeni, amikor megérkezik a jövőből, egy hajléktalantól szedi el a ruhát, mert azok hasonlítanak legjobban az ő világának ruháira. Jó példa erre, amikor betör a ruhaboltba, nem kezd késői esti feszített tempójú shoppingba, egyszerűen felkapja azokat a ruhákat, amiknek a viselésével a legjobban tud rejtőzni. Kyle Reese magányos harcos, de erkölcsileg is megkérdőjelezhető a motivációja. Vajon tényleg azért jelentkezett önként a feladatra, hogy megmentse John Connor anyját, vagy saját érzelmei vezették, hogy végre-valahára láthatja azt a szép, ugyanakkor szomorú tekintetű nőt, akinek a képét magánál hordozza.

A filmet egyébként nemcsak a kiváló történet és a karakterek emelik kultikussá, de a dialógusok is. Gyerekként, ha megkérdeztük egymástól, ,,Na, hogy nézek ki?”, a válasz majdnem minden esetben az volt, hogy ,,Szarul, de büszkén.” Vagy amikor Schwarzenegger azt mondja, ,,Visszajövök.”, nemcsak a létező összes terminátor filmbe belekerült, de a mindennapi kommunikációnkba is beférkőzött. Cameron technikai téren nyújtott teljesítményét elégszer dicsértem, az újranézések alkalmával a nosztalgikus érzés lendít át minket a megmosolyogtató jeleneteken, de hát egy szavunk sem lehet, egy 1980-as években forgatott filmből ennyit lehetett kihozni.

Kevesen tudják, de Schwarzenegger miatt csúszott el anno a forgatás kezdete, mert akkor ő még javában a Conan, a barbárt forgatta. Persze megérte a várakozás, a nevével kitörölhetetlenül egybeforrott a terminátor karaktere, de azért azok a pofavágások minimum viccesek. El kellett volna dönteni, hogy most akkor robotot játszik vagy egy tehetségtelen zs kategóriás színészi eszköztárát puffogtatja. Előnyére legyen monda, a filmek előrehaladtával azért sokat javult a játéka. Cameron és Linda Hamilton 1997-ben házasodtak össze, tehát volt idejük összeszokni a forgatások alatt, utólag Hamilton borzalmasnak nevezte a házaséletét, amellett viszont ő sem mehet el, hogy gyakorlatilag későbbi férjének köszönhette élete egyetlen és igazi filmes sikerét. Michael Biehn nem egyfilmes, inkább amolyan egyműfajos/rendezős színész, a sci-fi volt az ő igazi terepe és James Cameron az örökös rendezője. Kezdte a Terminátorral, folytatta az Alien-széria 2. részével, majd a Mélység titkával le is zárta a karrierjét. Sosem sikerült igazán kitörnie, ahogy Hamiltonnak sem, nem úgy, mint Arnold Schwarzenegger, aki már akkor is sikeres színész volt és azután is az maradt.

A Terminátorról nehéz elfogulatlanul beszélni, generációk nőttek fel rajta, köztük én is. Ritkaság, ha egy sorozat 2. része sikeres lesz, az meg még ritkább, hogy nagyobb rajongást váltson ki, mint az 1. rész, az 1991-es Terminátor 2. – Az ítélet napjának még sikerült.