Az 1984-es siker után nem volt kérdés, hogy Cameron elkészíti a folytatást, a rajongók azonban jogosan félhettek, hogy vajon képes lesz-e megugrani az 1. rész sikerét. Sok folytatásnak nem sikerül, persze vannak pozitív példák, mint pl. A vissza a jövőbe 2. és a Star Wars 5. része, akárcsak a Terminátor 2. – Az ítélet napja.

Cameron szem előtt tartotta az aranyszabályt, miszerint járt utat járatlanért el ne hagyj, érződik is ez rendesen a 2. részen. Az intro ugyanaz, de még a betűtípus is, az időutazás metodikája is hasonló, szinte ugyanazt a történetmesélő filmes mondanyelvet használja, mint az 1. részben. Jogos tehát a kérdés: mi újat tud mutatni egy olyan film, ami újrajátssza önmagát?! Cameron zsenije éppen ebben mutatkozik meg, hogy képes a régi, jól bevált dolgokat teljesen új jelentéstartalommal felruházni. Ott van rögtön Sarah Connor. Amikor megismertük, bongyori hajú fiatal volt, akinek az jelentette a legnagyobb csalódást az életben, hogy a pasija lemondta az aznap esti randit. Az első jelenetében éppen önfeledten motorozgat Los Angelesben, hatásos jelenetet volt, sok mindent elárult a karakterről. A 2. rész is egy ugyanolyan sokatmondó jelenettel tárja fel nekünk a karakterét. Tíz év telt el és az a fiatal lány, aki az ellenállás vezetőjének anyja egy elmegyógyintézetben rohad, és az ágyából rögtönzött szerkezet segítségével tartja karban a testét. Megjegyzendő, hogy Linda Hamilton szépen kigyúrta magát a szerepre, mert az a Sarah Connor, akit életre kellett keltenie, már nem az a fiatal, naiv lány volt. John történeteiből ismerjük meg az életüket, és bár akkor a fiú még nem érthette igazán, mekkora anyai önfeláldozást jelentett egy olyan élet megteremtése, melyet éltek. Sarah Connor az a fajta női hős, akinek nem kellett elférfiasodnia, a fekete katonai ruha és az impozáns izom ellenére sem, mert bármit megtett a fia épségének megóvásában, miközben igazi belső harcot vívott önmagával, a rengeteg gyógyszertől mentálisan instabilan és morális krízisek közepette kellett komoly döntéseket meghoznia, miközben egy percig sem felejtett el édesanya lenni.

A film egyébként abban is túlmutat az 1. részen, hogy sokkal nagyobb filozófiai töltettel viseltetik a robotok létezése iránt.  Schwarzenegger terminátorának ebben a részben a védelmező szerep jutott, szerencsére a játéka is sokat javult, sokkal emberibb lett a megjelenése és a gesztusai, részben ez Johnnak is köszönhető, mert első perctől kezdve az volt a célja, hogy ezt a jövőből érkező emocionálisan diszfunkcionáló gépet beintegrálja a társadalomba. Mi célja az embernek, a társadalmilag elfogadott emberi erkölcsi normák ugyanúgy vonatkoznak-e a gépekre, van-e jogunk dönteni más sorsa felett? Ezeket abszolút nem didaktikus módon tolják az ember arcába, sőt, ezek a közös jelenetek adják a film humorforrását, a bejáratott dialógusok ma már szállóigévé váltak, és a 80-as éveket is sikeresen hagyta maga mögött. A 90-es évek majdhogynem lemászik a képernyőről, a mindig bömbölő kazettás magnó elengedhetetlen része a filmnek, ahogyan a Guns n’ Roses – You Could Be Mine c. száma is. Elgondolkodtató látni, mennyit változott a világ a 90-es évek óta, hogy John és a haverja még az árkádba járt játszani, nem volt okostelefonja sem facebookja, és inkább összeszerelt egy motort szabadidejében. Edward Furlong 13 évesesen játszotta el a 10 éves majdani ellenállás vezetőjét, és baromi jól állt neki, ráadásul hatalmas karrier állt volna előtte, ha képes kezelni a hirtelen jött sikert. Hamar elindult a lejtőn, az 1998-as Amerikai história x volt az utolsó értékelhető filmje. Manapság már inkább balhézásaival, folyamatos drogügyeivel, mintsem szerepeivel hívja fel magára a figyelmet. Robert Patrick szépen megalapozta karrierjét a T-1000-es modellel, rengeteg filmben és sorozatban szerepelt, de az igazi nagy kaliberű főszerepek mindig elkerülték.

A sorozatnak jót tett az a 7 év, technikailag hatalmas fejlődést mutatott az első részhez képest, amire szükség is volt a T-1000-es modell alakváltó képességének bemutatásához, ráadásul akciójelenetekből is több jutott, az ellőtt töltényekről nem is beszélve. Persze korántsem tökéletes, a kaszkadőrjelenetekben majd’ kiüti az ember szemét a színész és kaszkadőre közötti különbség. A 2. résznek mégis sikerült megugrania az 1. rész sikerét, és noha jeleneteiben önmagát ismételte, olyan új jelentéstartalommal ruházta fel a történet, amivel nagyban egészítette ki a terminátor univerzumot. Készült ugyan 3. és 4. része a sorozatnak, de azok munkálataiban Cameron nem vett részt, és ez meg is látszódott. A 3. rész egyszerűen csak kínos volt, és hiába szervezték be a 4. részre Christian Bale-t, meg sem közelítette egyik sem az eredeti filmeket. 2015-ben mint sok más szériát, a Terminátort sem kerülhette el a reboot, a Trónok harcával egy csapásra híressé vált Emilia Clarke-ot rögtön le is szerződtették Sarah Connor szerepére. A legmeglepőbb választás, ami előtt ma is értetlenül állok, hogy John Connor szerepére miért egy örökös karakterszínészt kellett szerződtetni. Sokkal indokoltabb lett volna egy viszonylag ismeretlen kezdőre bízni a feladatot, hogy arcot adjon és kiépíthesse az ellenállás vezetőjének karakterét. Majd meglátjuk, mi sül ki a filmből, azért senki ne feledje, 2-án premier!