Az augusztusban nagy svunggal elkezdett, Kelet gyöngyszemei című cikksorozatom a mai napig mindössze egy cikket számlál, ami valljuk be, egy cikksorozattól szegényes, szégyentelen, köpködni való teljesítmény. A kártalanításhoz ezúttal hozzákezdek, méghozzá a belga direktor Philippe Van Leeuw művével, a Libanonban forgatott Volt egyszer egy Szíria című filmmel.

A Wadjda által bemutatott Szaúd-Arábiához képest a 2010-es évek Szíriája teljesen más világ. Míg előbbit a gazdagság, stabilitás és homogenitás jellemzik, addig Szíria rendkívül heterogén ország, mint vallási, mint etnikai szempontból, az országban ráadásul polgárháború zajlott (zajlik?) a 2010-es években. A küzdelem több, jól elkülöníthető érdekcsoport között ment végbe, és ezt tetézve, még a világ nagyhatalmai is kivették a részüket a küzdelmekből és a jobb sorsra érdemes ország porig rombolásából. Ennek részleteit természetesen nem egy filmes oldal fogja kitárgyalni, ráadásul biztos vagyok benne, hogy jelen filmünk szereplői ugyanannyira kuszának és követhetetlennek tartják az egész konfliktust, mint akárki más.

Mint azt a sorozat első cikkében is említettem, elsősorban olyan filmeket keresek, amik a Közel-Kelet társadalmi konfliktusait a lehető legszemélyesebben, emberközpontúan mutatják be. A Volt egyszer egy Szíria tökéletesen megfelel ennek a kritériumnak: a történet a polgárháború sötét időszakában, Damaszkusz ostroma alatt játszódik. Egyetlen helyszíne egy lakás, ami az anarchiában állandó menedékként funkcionál lakói számára.

A film egy szír család kálváriájának egy napján keresztül ad betekintést a polgárháború mindennapjainak eseményeibe. A feszültség szinte tapintható – permanens fegyverropogás, robbanások, a baj bármikor és bárhonnan érkezhet. Az utcára kimenni, de akár a lakásból kilépni is egyenlő a közvetlen életveszéllyel. Orvlövészek leselkednek, a város káoszba süllyedésének köszönhetően a társadalom rendje felbomlik. Mivel a jog már nem visszatartó erő, gyakoriak a betörések, a rekvirálások, a szexuális erőszak.

A kis panellakást és annak „foglyait” áthatja az apátia vagy a kétségbeesés. Van, aki üres tekintettel néz szét az alattuk elterülő világon, ami akkor a legvészjóslóbb, mikor elcsöndesedik. Az épület környezetén látszódik, hogy az erőszak rendszeresen magáévá teszi, holott katonákat, fegyveres milicistákat szinte egyáltalán nem látni. Mások a szökést tervezik, hogy örökre maguk mögött hagyják szülőföldjüket, ami cserben hagyta őket.

A film egy keretes szerkezettel operál, ugyanis a film elején és végén van olyan momentum, amikor valamely szereplő elhagyja a menedéket. A rendezés bravúrja, hogy az egyszeri néző teljesen máshogy viszonyul a két exodushoz: míg az első alkalommal váratlanul, sokként ér a bekövetkező tragédia, a film végén a jeges rettegés a bőrünk alá költözött, és pattanásig feszült idegekkel várjuk, hogy a halál melyik sarokban várakozik. Van Leeuw filmje azonban arra is rávilágít, hogy lehet a világ akármilyen véres és elkeserítő, az emberség, a gyengédség, a derű, az empátia még a legkilátástalanabb helyzetekben is utat tör magának.

A Volt egyszer egy Szíria csontig hatoló dráma, ami témájából kifolyólag Európából nézve is rendkívül aktuális, hiszen a konfliktus okozta „externáliákat” az öreg kontinens is a saját bőrén érzi meg. Mindenfajta hatásvadászat nélkül adja át azt, amit sugallni szeretne. A háborús övezetből érkező emberek – olyanok, mint a filmben is bemutatott család – eszközzé válnak a hatalom birtokosainak kezében, akik személyes tragédiájukból dögevőként lakmároznak és koncként szolgáltatják ki őket saját, alantas céljaik elérésére. Kötelező alkotás azoknak, akik a mélyére akarnak látni a háború meztelen igazságának.