A XVIII. század rizsparókás, intrikás világa mindig is hasznos muníciót adott a filmeseknek. De miként lovagolta ezt meg Yorgos Lanthimos, A homár és az Egy szent szarvas meggyilkolásának rendezője A kedvenc című új filmjében?

A XVIII. század elejének Angliájában járunk, a spanyol örökösödési háború idején. A szigetország és Franciaország hadban áll egymással. Míg Marlborough hercege, John Churchill (aki Winston Churchill őse) a kontinensen verekszik a franciákkal, addig felesége, Sarah (Rachel Weisz) a királynő, Stuart Anna (Olivia Colman) kegyeit és szerelmét keresi. Azonban az udvarba érkezik egy elszegényedett és szolgasorsra jutott lány, Abigail (Emma Stone), aki gyökeresen felforgatja Sarah és a királynő intim viszonyát.

A történet bármennyire is különösnek tűnik, valós alapokon nyugszik. Sarah Churchill ugyanis naplót vezetett az eseményekről, melyből később a történészként is tevékenykedő Winston Churchill is történetet írt. Ez később Deborah Davis történész érdeklődését is felkeltette, aki kitanulva a forgatókönyvírást, scriptet írt a történtekről. A többször átdolgozott alapanyag végül Lanthimos kezébe került, aki eleinte Kate Winsletet, majd Cate Blanchetet szerette volna megnyerni Sarah Churchill szerepére. Végül Rachel Weisz-szel született egyesség, aki A homár című filmben dolgozott együtt a rendezővel.A kedvenc stílusa meglehetősen hasonlít Peter Greenaway A rajzoló szerződése című filmjére. A korabeli intrikák meglehetősen hasonló köntösben, de Greenawayhez képest kevesebb humorral jelennek meg a vásznon. Mindazonáltal mindkét alkotásban felfedezhető egy erős osztályharcos szemlélet az egyszerű és a gazdag ember szembeállítása.
Lanthimos ezúttal szakít A homárban és az Egy szent szarvas meggyilkolásában látható érzelemmentes színészvezetéssel. Az alakítások itt nagyon is élnek, az érzelmi reakciók itt korántsem visszafogottak.
Ez akár egy igen jó komikum forrással is szolgálhatott volna a film számára, így viszont a humor faktor a bizarr események bemutatásában és a karakterek megismerésében merül ki. Anna királynő köszvénytől szenved és láthatóan jobban érdeklik a nyulai, mint az állam ügyei. Sarah határozott erős nő, aki mindent képes megtenni úrnője kedvére, Abigail viszont igazi alamuszi macska, akinek szelíd külseje mögött valódi rafinéria rejlik. Valójában ez a színészi játék A kedvenc egyik legnagyobb erénye.Sajnos maga a történet lassan halad előre és sokszor kifejezetten vontatott. Nem érezzük azt a figyelemfelkeltő hatást, mint Greenaway rajzolójánál, aki az első perctől az utolsóig a székhez szegezi a nézőt. Greenawaynek azontúl nagy erénye, hogy képes valóban kifigurázni ennek a korszaknak a groteszk voltát, ami ennek a filmnek is nagyon jól állt volna. A kedvenc él még egyfajta feminista felhanggal is, mintha azt üzenné, hogy igazán fontos állami kérdések is női közegben dőlnének el. Ez ebben a korszakban azért még erősen túlzó állítás és a film kissé száműzi a férfi szereplők jelentőségét a történetből. Mindazonáltal A kedvenc még így is sokkal hitelesebbnek tekinthető, mint A két királynő, ahol a PC-mondanivaló oltárán a történelmi hitelességet is teljesen feláldozták.

Az operatőri munka sokat épít a követő felvételekre és a halszemoptikára, ami egy torz világképet ad a filmnek. A kosztümök és a díszlet is hiteles és jól illeszkedik a film miliőjébe.A film 10 Oscar jelöléssel büszkélkedhet. A színészek abszolút megérdemelnék a díjat – Olivia Colman a legjobb női főszereplő, míg Rachel Weisz és Emma Stone a legjobb női mellékszereplő kategóriájában kaptak jelölést – ahogy az operatőri munka, a díszlet és a jelmez is. A legjobb eredeti forgatókönyv talán erősebb megvalósítást igényelt volna ahhoz, hogy igazán átjöjjön ennek az értéke.

Akik szeretik a kosztümös intrikás filmeket, azoknak valószínűleg elnyeri a tetszését Lanthimos rendezése. Akik viszont kifejezetten Lanthimos stílusáért érdeklődnek a film iránt, azoknak lehet hogy csalódást okoz, hogy a film kevesebb humorral operál. Aki viszont inkább Greenaway rajongója, az talán jobban jár ha újranézi A rajzoló szerződését.

U.I.: Lehet, hogy a főcím és a stáblista betűtípusa nagyon kreatív, de legalább olvashatatlan.