A ’80-as évek igen komoly időszak volt a mozgóképiparban, hiszen rengeteg klasszikus és popkulturális ikon (talán a legtöbb) született ebben az évtizedben. Ezek közül is talán az egyik legnagyobb durranás a Szellemirtók névre hallgató horror-misztikus-akció-vígjáték volt melyet olyan nevek fémjeleztek, mint Dan Aykroyd vagy Bill Murray. A főcímdal dallama mindenki agyába beleégett és ami egy egyszeri filmnek indult, abból egész franchise nőtte ki magát. Ennek részét képezte egy rakás videojáték is még a klasszikus korban, de sajnos a modern időkben nem nagyon kaptunk, nem csak hogy értékelhető, de semmilyen szellemirtós játékot. 2009-ben végül megtört a jég és az öreg kockák egy emberként sóhajtottak fel. Aztán megint múltak az évek, mígnem 2019-ben kiadták a 2009-es játék felújított változatát. De 10 évvel később is játszható még az akkor nagy mókának számító termék? Nos, cikkünkből kiderül.

Kezdjük mindjárt a legfontosabbal, a Ghostbusters videojáték az eredeti filmek közvetlen folytatásának is, hiszen maga Dan Aykroyd is ennek tekintete, ugyanis az eredetileg tervezett harmadik film forgatókönyvének egy rakás ötletét felhasználták hozzá. A sztori szerint a második film eseményei után két évvel járunk. A Szellemirtók már bejáratott biznisz New Yorkban akik a város önkormányzatától kapnak állandó megbízásokat a város szellemtelenítésére. A növekvő feladatok miatt felvételt hirdetnek köreikbe és találnak is egy ötödik alkalmazottat, akit természetesen mi fogunk alakítani. Sajnos a készítők azt a döntést hozták, hogy emberünk egy névtelen (következetesen csak újoncként, kölyökként vagy egyéb gúnyneveken szólítják) és hangtalan fószer legyen, akinek ugyan még így is van pát vicces jelenete, de amit eredetileg a jobb azonosulás érdekében követtek el (lásd Half-Life), épp ellenkezőleg sül el. Jó lett volna, ha a cimbi kap egy szinkront legalább. Ha pedig esetleg még egy kicsit testre is szabhattuk volna (a nemét, arcát, hajstílusát, stb), az lett volna az igazi öröm. De 2009-ben ez még nem volt általános divat.

Ami viszont jó hír, hogy az összes eredeti szereplő, tehát Bill Murray, Dan Aykroyd, Harold Ramis és Ernie Hudson is visszatértek, hogy eljátsszák karaktereiket. Ramisnak ráadásul ez volt az egyik utolsó igazán nagy szerepe, a remaster epizódot az ő emlékének is ajánlják. A sztori szerint az újonc próba- és betanulási napja igen erős fordulatot vesz, amikor egy múzeumi kiállításon valami nagyon félremegy. Ezen esemény következtében brutális mértékben szabadulnak el a földöntúli erők a New Yorkban, az újoncnak pedig a csapat tagjai közt ide-oda csapódva, élesben kell bizonyítania rátermettségét, hogy örökre megszabadítsák a várost a Gozer kultusz istenné avanzsált vezetőjétől, a furcsamód magyarra hajazó nevű Ivo Shandortól. Nem kívánom lelőni a poénokat, de azt kell mondjam a sztori abszolút hű az eredeti filmekhez: érdekes, szórakoztató, bár sablonos…ezt be kell vallani. Viszont a hamisítatlan Ghostbusters humor teljesen kárpótol a kiszámítható fordulatokért. Természetesen a cselekményt, hősünk némasága révén az eredeti négy szereplő viszi a hátán és az átvezetőket nézve, vagy a pályák közben odafigyelve a lenyomott dumákra, igazán jókat kacaghatunk.

A játék cselekménye nagyon nagy százalékban merít az Aykroydék által megírt harmadik film forgatókönyvéből. És a játék elég határozottan éreztetni is akarja velünk, hogy a trilógia befejezésének részesei vagyunk. Ezt pedig sok-sok átvezetővel és játékközi dialógussal próbálja elérni. Ez az ami egyben a játék nagy pozitívuma, de hátránya is. Egyrészről remek, hiszen az eredeti szereplők utánozhatatlan stílusa és humora pontosan ugyanazt a szintet hozza, mint az eredeti filmek. Látszik, hogy tényleg komolyan vették a melót. Ugyanakkor ez a rengeteg mozgókép és duma erősen feldarabolja a játékmenetet. Sokszor percekig csak állunk míg ők nyomják a sódert, ez pedig erősen megtöri az amúgy tök pörgős, izgalmas, akciódús játékot. Persze bőven kárpótol minket az a rengeteg kacagtató jelenet amit így átélhetünk, de ugye alapvetően egy videojátékról beszélünk, nem pedig egy interaktív filmről. De ez legyen tán a legnagyobb baj.

Ami igazán feledhetetlen élménnyé teszi a játékot az maga a játékmenet. A ’80-as és ’90-es évek összes kölyke szeretett volna valami úton módon a Szellemirtók bőrébe bújni és ebben a játékban ez majdnem úgy megadatik, mintha valóban felhúznánk a kezeslábast. Az újoncot mint kísérleti eszközök tesztelője veszik fel a sztori szerint, így egy rakás eddig nem is látott dolgot kipróbálhatunk. Ugyanis Egon időközben kitalált egy csomó új funkciót és módot a protoncsomaghoz, aminek 4 alapfunkciója van, melyeknek mindnek további két üzemmódját vethetjük be. A klasszikus, folyamatosan kilövellt protonsugár mellett extraerős töltetekkel gyengíthetjük az ellenfeleinket. A sötét anyag generátorral belassíthatjuk, vagy akár meg is fagyaszthatjuk a rémségeket vagy a folyamatos sugarat használva, vagy a játék világában a shotgunnak megfelelő üzemmóddal. A kompozitrészecske egység vagy mint mesterlövészpuska, vagy mint golyószóró tud funkcionálni. A takonytartállyal pedig a visszamaradott veszélyes anyagokat semlegesíthetjük, avagy egy ragadós szálat kilőve mint kötél használhatjuk azt.

Ezeket a különböző fegyvermódokat a történet bizonyos pontjain automatikusan megkapjuk (ahol épp beleillik a sztoriba), de ezek után minden egyes fegyvert több szinten fejleszthetünk, hogy jobb értékeik legyenek és hűségesebb társaink legyenek a szellemvadászatban. Ezeket a fejlesztéseket az elfogott szellemekért és küldetések teljesítéséért járó pénzért cserébe tudjuk megvásárolni. Nem túl komoly a rendszer, de bőven elég és attól sem kell félnünk, hogy nem tudunk majd valami fejlesztést megvenni. Melyekre érdemes is költeni, hiszen a különböző funkciók meghatározó elmei lesznek a kísértetek elfogásának, ugyanis csak ezek kombinációjával lehetünk igazán sikeresek. A „takonykötélnek” az ügyességi részek során fogjuk fő hasznát venni, de minden mást érdemes váltogatni harc közben, ugyanis szinte minden szellem és szörnytípusnak más a gyengéje vagy más kombinációval leküzdhető legkönnyebben. Pl. a nagy bengákat érdemes előbb belassítani sötét anyaggal, majd a protonsugárral vagy a „golyószóróval” megpuszilni.

A lényeg így is, úgy is ugyanaz: A dögöket kellően le kell gyengítenünk ahhoz, hogy ne tudjanak ellenállni a protonsugár erejének és szépen betessékelhessük őket a kihelyezett csapdába, hogy örökre(?) elzárjuk őket a világ elől. Játéktechnikailag ez annyit tesz, hogy a szellemeknek van egy kis kör alakú életerő csíkja. Ha ezt néhány egységre leredukáljuk, akkor hozzá tudjuk őket láncolni a protonsugarunkhoz amivel aztán szépen bele kell cibálni őket a csapdába. Leírva tudom, hogy rém egyszerűen hangzik. És az is. De éppen ezért baromi jó, mert amilyen egyszerű olyan nagyszerű. Zseniális élmény az egész. Talán ez a legszórakoztatóbb az egész játékban, ami valljuk be jó pont, hiszen a játék 90%-a harcról szól. Persze a szellemek nagyon nem kívánnak sittre menni, szóval minden erejükkel próbálnak menekülni, így lesz egy-két alkalom amikor rendesen meg kell harcolnunk velük. Ilyenkor jön jól a csapat többi tagja akik – már amikor az MI is úgy gondolja – be tudnak segíteni a huzavonába.

És ha már szó esett a besegítésről – ritkán mondok ilyet, de ebből a játékból nagyon hiányzik a többjátékos mód. De nem is akármilyen, hanem egy olyan kooperatív mód, ahol barátainkkal közösen tudjuk végigtolni a kampányt, vagy annak egy ehhez a játékmódhoz módosított alternatíváját. Az eredeti kiadásoknak volt ugyan multija, de igazából csak a Wii-ben volt ez értékelhető, ahol osztott képernyőn, ketten játszhatták végig a játékot, a többi kiadásban csak egy challenge-jellegű játékmód volt. De ezek közül egyik sem került be a felújított kiadásba, valahol érthető okokból, hiszen ezért a remasterért nem lett volna megalapozni az ehhez kellő infrastruktúrát. Ugyanakkor a kiadó pont azzal durranthatott volna nagyot, ha meglépi, hogy belepakol egy ilyen játékmódot, amihez a modern platformok már abszolút remek hátteret nyújthattak volna és talán ezzel lett volna a maximális a Szellemirtók élmény. De felesleges mi lett volna ha dolgokon keseregni.

Sajnos az irányításon sem modernizáltak sokat a Saber munkatársai. Nem mondanám, hogy különösebben zavaró a dolog, de azért érezhetően eltelt 10 év az eredeti játék és a remaster között és ami 2009-ben még tökéletesen reszponzív és pontos volt, de ez 2019, 2021-ben már nem ugyanaz. Tényleg nem élvezhetetlen, de már erősen elavult. Ahogy az eredetileg sem kiemelkedő grafikus motor is elég rosszul öregedett. Az eleve meseszerű világ és karakterek alapból sem a szuperrészletességükkel fogtak meg minket. De egyébként ez a rajzfilmes megjelenítés továbbra is jól áll a játéknak, csak hát hiába lett megemelve a textúraszám és kapott jobb fény-árnyék effekteket (a sztenderd remaster csomagot ugye), ha a világ és a karakterek jó része elnagyolt, a tereptárgyak mosottak. Persze egy felújítástól nem is kell feltétlenül sokat várni, ráadásul van egyfajta romantikája a retro érzésnek, szóval ezzel is együtt lehet élni. Engem nem zavart és nagyon tudtam élvezni így is a játékot, hiszen annak a generációnak a tagja vagyok, akik vasárnap esténként ott ültek a TV előtt, a rajzfilmet várva.

Mindent egybevetve a Ghostbusters: The Video Game – Remastered egy remek szórakozás azoknak, akik nem játszottak a 2009-es eredetivel, rajongója a Szellemirtóknak (mint jómagam), a ‘8a-as évek filmklasszikusainak vagy akár a 2000-es évek konzoljátékainak (vagy ezek tetszőleges kombinációi). A hangulat, az eredeti színészek jelenléte, a klasszikus szellemirtós humor, a zene, és a „gunplay” mind remek szórakozásnak alapoznak meg és ha el tudunk tekinteni a kissé kopottas elemektől és a kissé feldarabolt cselekménytől, akkor ma is kifejezetten megéri elővenni. Bárcsak jönne egy mai kor igényeinek megfelelő folytatás.