Robert Englund neve összeforrt Freddy Kruegerével, Gunnar Hansen sohasem tudta igazán kamatoztatni Bőrpofa kirobbanó sikerét, Doug Bradley karizmáját a Hellraiser franchise filmről filmre megtépázta. Mike Myers és Jason Voorhees néma, nagydarab megszemélyesítőjénél pedig már a színészmeghatározásnál elvéreznénk. Az évek alatt a Fűrész széria Tobin Bell nevét öregbítette mindenféle brutális csapdával és felszínes moralizálással, hogy végül magát John Kramert helyezze a középpontba egy utolsó(?) felvonás erejéig.

Kramer (Bell) halálos agytumorban szenved, csupán hónapjai vannak hátra. Hobbitevékenységével – miszerint alanyai életét tereli jobb irányba halálközeli élményekkel – rövidebb időre felhagy, miután értesül róla, hogy van mód a gyógyulásra. Egy alternatív, folyékony halmazállapotú gyógymódnak és egy agyműtétnek köszönhetően megszabadulhat a testét felemésztő ráktól. A folyamat körülményei azonban nem úgy alakulnak, ahogyan azt eredetileg tervezte, ezért ismét drasztikus eszközökhöz folyamodik. A játék folytatódik és mindenkinek részt kell benne vennie.

Sokadik folytatás, legacyquel, spin-off. A Fűrész széria is minden volt a fennállása óta, csak halott ember nem. Több neves horrorszériával ellentétben viszont képtelen volt átlépni a nevetségesség határvonalát, megmaradt a felszínes erkölcsi szónoklatoknál és a belőlük származó száraz, szórakoztatásra alkalmatlan komolyanvehetetlenségnél. Pontosan ezért Billyt, a bábut nem lőtték ki az űrbe, Amandát nem a kelta druidák támasztották fel, Hoffman nyomozóval sem kötöttek szövetséget álomdémonok és John Kramer is megmaradt a beteges rögeszméi rabjának.

A földhözragadt hangvétel (amennyire annak lehet nevezni emberek módszeres, túlzó mérnöki tudással megálmodott kivégzését) és téma közvetlen kommunikálása miatt lehetetlen természetfeletti túlzásokba esni, nincs mit tenni, vissza kell menni majdnem a kezdet kezdetéig és egy olyan történettel előállni, amiről érdekes módon korábban nem hallottunk. A retconnal, vagyis a visszaható folytonossággal a filmek amúgy is előszeretettel visszaéltek – jellemzően a karakterekre koncentrálva -, beáldozva a logikát egy újabb váratlan fordulat eljátszásáért.

A Fűrész X cselekmény szempontjából az első és a második film közé szorítható be és valóban teljesíti a kötelezettségeit, miszerint felsorakoztat jó pár inkoherens, történetbéli döntést, eddig ismeretlen figurákkal és eseményekkel találkozunk, valamint a maga módján mélyíti az ismert szereplőket. Ugyanúgy megtaláljuk a sokkhatásért felelős következetlen cselekvéseket és az akár A8-as papíron elférő karakterisztikát, mint az előző részekben. A szereplők semmivel se többek vagy kevesebbek az elődeiknél, esetleg a valamelyest tapasztaltabb színészi játék feljebb emeli őket a korábbiaknál. Minden döntésük tökéletesen elidegenítőnek hat, áldozati körük ellenére sajnálatot vagy empátiát nem váltanak ki belőlünk, és bár távol álljon tőlünk, hogy nyíltan a halálukat kívánjuk, azért nem esik nehezünkre végignézni a brutális módon történő haláltusájukat.

Ha jobban megnézzük a filmeket (és úgy általában a hosszú időt megélt slasher filmsorozatokat), a fókusz fokozatosan, részről részre elterelődött az áldozatokról és egyre inkább a gyilkos személyét boncolgatta. Sokkal érdekesebb egy szociopata, hidegvérű gyilkost követni, mintsem a sablonos, egy mondatos leírással rendelkező, tucat motivációjú fiatalok szenvedéseit figyelni. Szerencsére a Jigsaw zsákmányaként is nyugodtan definiálható embereink a tizedik részre valamennyi újdonságot be tudtak emelni a jellemüket alapjaiban meghatározó kapzsiság által, ami erősen köthető a film tematikájához.

Még akkor is unikálisnak számít ez a minimális innováció (az elmúlt évek Fűrész filmjeihez képest pedig hatalmas, pozitív irányba történő lépés), ha pontosan tudjuk, hogy a sorsuk, Kramer életére tett hatásuk teljesen tét nélküli. Két korábbi film között járunk: ismerjük az előzményeket, tisztában vagyunk a folytatásokkal, ez a fajta egy helyben való toporgás megöli a (felületes) drámát, a feszültségkeltésről nem is beszélve.

Egyszerűen nincs semminek valós következménye, csak megtörténnek az események hol erőltetetten erőszakosan, hol nevetségesen. Öncélúsággal illetni egy kifejezetten egzekúcióra specializálódott horrorszéria tizedik részét abszolút felesleges és idejétmúlt, bár azt meg kell hagyni, hogy az amatőr – és kreativitást csak pislákolva tartalmazó – gyilkosságokat felsorakoztató nyolcadik és kilencedik részhez képest meglehetősen brutális, sokáig kitartott, kellően véres töréseket, zúzásokat, égéseket és darabolásokat láthatunk.

CGI használata mellett végre valahára a practical effektek is tiszteletüket teszik, apró valóságérzetet adva a történéseknek. Jó párszor előfordul, hogy annyira megbotránkoztatónak, annyira kegyetlennek akar látszódni a film, hogy az igyekezetében nagyot koppan akkor, azután elhallgat. A film korlátlan agresszivitása még az eddig megszokottakat is felülmúlja, sokkal inkább kínossá és kizökkentővé, semmint hatásossá téve a testek megalázását. A szadizmus látványa többé nem elrettentő és émelyítő.

Az új karakterek jelentős része a tizedik során beemelt, de már a Fűrész 6-ban (2009) megpendített témához, az amerikai egészségügyhöz kapcsolódik.  Az se véletlen, hogy ezt a két epizódot ugyanaz a Kevin Greutert készítette. Rendezőnknek minden bizonnyal nincs túl jó véleménye a tengerentúli orvoslásról. Ábrázolásában az orvosok tehetetlenek, hazudnak, becsapják a gyanútlan betegeket, feleslegesen hitegetnek, rossz gyógyulással kapcsolatos tanácsokat adnak. A kórházak takarítói a megfelelő alkalmat kivárva meglopják a műtétből lábadozókat, a rákkal küzdő páciensek kiszolgáltatottak, elkeseredettek, bármit megtennének a gyógyulásért.

Erőteljesen hatásvadász, szélsőséges eszközökkel mutatja meg a figurákra lebontva az egészségüggyel kapcsolatos fenntartásokat. Aki szenved, az nagyon szenved a betegségétől, aki gonosz, annak a rideg kegyetlenségen kívül képtelen bármi más kiülni az arcára. Mások a megkerülhetetlen bürokráciát akarják legyőzni azzal, hogy valamilyen alternatívát keresnek, megint mások élősködők módjára akarnak megélni a halálból. Az árnyaltságot nevetséges lenne számonkérni egy ilyen jellegű mozitól, de ennyire kétpólusú rendszerben gondolkodni egy ilyen egyébként is megosztó témában, 2023-ban eléggé nagy felelőtlenségre vall.

A történet kiindulópontjától eltekintve maga Kramer személye az, akiben változást fedezhetünk fel a széria egészét tekintve. Az első Fűrész (2004) óta tisztázott, hogy szeretett antagonistánk rákban szenved. Ezt a lényeges információt a későbbi részek unalmas és ismétlődő párbeszédek formájában folyamatosan a tudtunkra adták. Lassan Jigsaw életképtelen volt az agyrákja nélkül, csakis ezzel kapcsolatban tudott megszólalni/ennek a lencséjén tudott mindent vizsgálni és bár első látásra úgy tűnhet, hogy üres szócséplés zajlik a kirakós gyilkos lelkének a feltárásánál, ezúttal kellemesen csalódhatunk a látottakban. Az első fél óra kizárólag Johnra koncentrál, az ő elkeseredett harcára, amikor a kétségbeesés, a tanatofóbia és a pislákoló remény egyvelegének utolsó mentsváraként felkeresi a kényszer-illegalitásba vonult onkológusokat. Tobin Bell az egész szériában itt kamatoztatja leginkább a tehetségét.

Hosszúra nyúlt flashbackekben megismerhettük az életútját, végül ő maga lett a tizedik rész főszereplője, elkerülhetetlenül magára vállalva az antihős feladatkörét. Bell az első 20-30 percben kifogástalanul alakítja az erős szociopata beütéssel bíró, mégis szenvedő alakot. A film hétköznapi szintre viszi John Kramer drámáját, átélhetővé téve a férfi betegségével együtt járó kálváriáját. A kék szemekben végre nem a büntetések egész armadáját látjuk, hanem egy küzdő öregember lelki tükörképét. Bellnek köszönhetően elhisszük Jigsaw reményvesztett állapotát, hogy aztán az expozíció végeztével újból abban a jó öreg önellentmondásosságában tündököljön.

Már a kezdet kezdetén is megvolt a karakterben a megkérdőjelezhető erkölcsiség, és régebben a gyilkosságok javára inkább a háttérben tartották ezt a tényezőt, a Fűrész X-ben hagyták kibontakozni az ambivalens személyiségét. Az örök kérdés most is aktuális: gyilkossá válik-e azáltal Kramer, hogy embereket juttat életveszélyes csapdába, mondván, hogy esélyt ad nekik az életük újrakezdéséhez. Megítélésén az sem segít, hogy még inkább személyes okai vannak a tombolásra, egyetemes küldetéstudata pontosan ezért alábbhagy.

A film nem ad egy fix választ, bár a protagonistává emelés okán erős a gyanúm, hogy Johnnal kell mennünk, az ő értékrendjével kell azonosulnunk, szurkolnunk kell a csapdái sikerességében. Kétségbeejtő hozzáállás, amit még jobban aláás a film végi kifehéredő, a giccs és a morbidság határán mozgó snitt. Ennyire ne akarjunk megváltani egy gyilkost. A magam részéről örültem volna, ha legalább ebben a részben Kramer önmagát, a tetteit megkérdőjelezné egy monológ formájában, de az túlmutatott volna saját magán, azt pedig Fűrész háza táján illetlen.

A Fűrész X egy érdekes ötletből kinövesztett erőszakos kliséhalmaz, egy pályája alkonyán álló színész hattyúdalával és egy horrorfranchise be nem váltott ígéretével. Ez John Kramer filmje, annak minden előnyével és leginkább hátrányával.