Film

A ellenség gerincét meg kell hajlítani, nem megtörni – Énekesmadarak és kígyók balladája kritika

Az Éhezők viadala-széria trendformáló volt a 2010-es évek első felében, azidőtájt, mikor a Marvel- és szuperhős-őrület még nem érte el a tetőpontját. Néhány röpke évig a disztópikus young adult-filmek kitüntetett népszerűségnek örvendtek. Ezek közül messze a Suzanne Colllins regényfolyamán alapuló széria érte el a legnagyobb kritikai és nézői sikert, maga mögé utasítva többek között a hasonló alapállású Útvesztőt és a Beavatottat (ez utóbbinak már a befejező része sem készült el az érdeklődés hiányában – nem csodálom). Magától értetődő volt, hogy további történeteket kell kifacsarni Panem világából, és ezúttal ezt abszolút nem bánom, ugyanis a Collins által felépített világ van annyira érdekes, hogy bőven ad erre lehetőséget és mozgásteret.

Az Énekesmadarak és kígyók balladája nem felesleges bőrlehúzás, már csak azért sem, hisz az írónő azonos címen íródott regényén alapul. 64 évvel járunk a poszáta előtt: a körzetekkel vívott polgárháború után 10 évvel a Kapitólium még mindig az újjáépülés fázisában van. Az éhezők viadala intézménye a megszűnés szélén, a kapitóliumi polgárokat ugyanis hidegen hagyja, miképp kaszabolják le egymást egy arénában a körzetek lakói. A nézettség növelése érdekében mentorokat neveznek ki a kiválasztottak mellé a panemi akadémia diákjai közül, köztük a fiatal Coriolanus Snow-t (Tom Blyth). Annak érdekében, hogy a feladatukat lelkiismeretesen végezzék, motivációként a tanulmányi eredmények helyett a viadalon végzett munkájuk alapján ítélik nekik a Nagyon Fontos Díjat, amire mindenkinek fáj a foga, kiváltképp Coriolanusnak, aki rögtön meglátja a rejtett lehetőségeket a viadalban.

Mely viadal még messze nem az a médiaszenzáció, amire a 74. felvonássá változott. Ez a viadal még kiforratlan, nyers, és sokkal kegyetlenebb. A kapitóliumiak nem szurkolnak a résztvevőknek, nincsen üdvrivalgás a pályaudvaron, se tévés interjú, de még gyakorlásra sem kapnak lehetőséget a viadal előtt. Egyetlen cél lebeg a szem előtt, hogy a körzeteken a lehető legbrutálisabb módon torolják meg a háború veszteségeit. Az erőszakos cselekmények és a lázongás azonban nem hagynak alább.

A remény. Az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. Egy kis remény ösztönző. De ha sok, veszélyes. Egy szikrányi elég. De kordában kell tartani.

Mindaz, amivé az Éhezők viadala később válik, Coriolanusnak köszönhető: ő teremt talapzatot, filozófiát és legfőképpen stabilitást Panemnek, aminek doktrínáját az első Éhezők viadalában fogalmazza meg. Ennek a totalitárius rendszernek a viadal a sarokköve, az Énekesmadarak és kígyók balladája pedig azt az érési folyamatát mutatja be antihősének, melynek végén rájön, a viadal több, mint bosszú, a rezsim fennmaradásának hosszútávú célját, a konszolidációt valósítja meg. És lássuk be, a gonoszok eredettörténetei valahol érdekesebbek, mint a hősökéi. Jelen történetünk egy bukástörténet, egy feltörekvő, tehetséges fiatal rossz döntéseinek sorozata, aki hideg pragmatizmussal utasítja el a lelkiismeretét és tagad meg mindenkit maga körül a hatalomhoz vezető ösvényen.

A film továbbviszi a sorozat szellemiségét és tovább boncolgatja a trilógia által felvetett kérdéseket, mint például a tömegmédia szerepét a totalitarizmusban, és a politikai témák elmélyítéséhez remek terepet ad a Kapitólium szemszöge, mivel a néző azon kaphatja magát, hogy az elnyomókkal közösen, az ő fejükkel gondolkodik és belehelyezkedik a nézőpontjukba. A Kapitólium és a körzetek díszletei pedig különösen nálunk hathat ismerősnek – a brutalistának ható épületek, sima, szürke falak és verítékező munkásokat ábrázoló propagandaplakátok a 20. század fasiszta és kommunista rendszerek atmoszféráját idézik meg.

Egyedül Coriolanus személyiségfejlődésén bicsaklik meg a történet – a három fejezetre osztott sztori harmadik, legfontosabb felvonása kissé el lett nagyolva, de a döntéseinek érzelmi háttere, logikai íve (legalábbis az én megítélesem szerint) kristálytiszta. Az Énekesmadarak és kígyók balladája végre egy blockbuster, ami önmagát komolyan veszi, ami egyszerre izgalmas, elgondolkodtat és párbeszédet generál, amennyire ez a műfaji és piaci keretek között lehetséges. Manapság ezt meg kell becsülni.