Közel két évnyi pihenő után visszatértünk Westerosra, hogy megnézhessük ezúttal milyen kalandok várnak ránk. Szerintem többek nevében beszélhetek, hogy ha azt mondom az első szezon nem kevés meglepetéssel szolgált, ugyanis visszahozta azt, amiért sokan megszerettük George R. R. Martin világát. Továbbá minderre rátett jó pár sárkánnyal ami érthető, elvégre nem véletlenül hogy a sorozat rájuk, pontosabban a Targaryenekre fókuszált. Az előzeteseket látva pedig bőven volt alapunk arra, hogy izgalommal üljünk le a képernyők elé. Csakhogy az idei évad messze alul marad a két évvel ezelőtti elődjével szemben.

Lényegében az első rész pontosan ott indul, ahol az előző évad véget ért. Rhaenyra szeretett fiát, Luceryst gyászolja, akit Vhagar és annak lovasa, Aemond ölt meg. A gyász könnyen magával ránthatná a törvényes királynőt, ám a hozzá közel állók kihozzák ebből az állapotból. Már csak a bosszú és esetleges háború kirobbantása is elégtétel lenne számára, amit férje, Daemon el is indít azzal, hogy elégtételt vesz mostohafia haláláért. Innentől az évad eleje egy amolyan adok-kapokba megy át, vagyis amint az egyik fél megöl valakit, a másiktól azt ő maga is visszakapja. Később pedig a hadsereg toborzása a cél, hogy aztán megvalósuljon a Sárkányok táncaként ismert háború, ám megnyugtatok mindenkit, hogy ez nem valósul meg.

A legérdekesebb, hogy hiába próbálok arra törekedni hogy spoilermentesen meséljek a legújabb évadról, igazából nem is nagyon tudom mi lenne az, ami úgy igazán elrontaná az olvasó élményét, miközben nézi ezt a nyolc részt. És pontosan ez a legeslegnagyobb hibája a szezonnak, hogy olyan igazán lényeges dolgok nem is nagyon történnek benne. Jelen kritika megírása előtt pár nappal daráltam le az epizódokat és magam is alig emlékszem, hogy mégis mit láttam. Ennek valószínűleg az az oka, hogy azok az események, amik úgy igazán előre viszik a sztorit és tényleg izgalmasak, azok rendszerint az utolsó húsz-tizenöt percben történnek. Addig pedig lényegében egy helyben állunk és nézzük ahogy szereplőink hogyan próbálják kitölteni a már közel egy órányi játékidőt.

Karakterek tekintetében egyértelműen a Rhaenyra-t alakító Emma D’Arcy emelkedik ki főszereplőként. Kezdetben igyekszik apja nyomdokaiba járni és nem akar senkit se belekeverni a készülődő háborúba. Minél inkább el akarja odázni a választ egykori barátnőjének, Alicenték ténykedéseire. Az korábbiakban megszokott ármánykodás mellé azért némi propaganda is belekerül, elvégre a feketék és a zöldek is azon igyekeznek Királyváron belül, hogy a saját oldalukon tudják a népet. Ebben Rhaenyra-nak Misarya segít, aki a Harrenhalban ténykedő Folyami Alys-szal messze az évad legérdekesebb mellékszereplői.

A legfájóbb pont viszont talán számomra mégis az, hogy Daemon árnyéka lett egykori önmagának. Míg a korábbi etapban meghatározó szerepe, karizmája és tekintélye volt, addig itt a készítők képletesen ugyan, de kiherélték. Megfosztották attól a lázadó, öntörvényű, tettre kész jellemétől, amiért megszerettük. Ugyan az évad utolsó részéig bejár egy érdekes utat és egy egész komoly jellemfejlődésen is keresztülmegy, de ez önmagában nem elég. Ahogy az sem, hogy mindössze két olyan epizód volt, amire tényleg azt mondtam, hogy „ezt hívnák igazi, hamisítatlan westerosi életérzésnek”. Ezek a negyedik és a hetedik rész, amik érthetően az IMDb felhasználói szerint is a legmagasabb pontszámot kapták.

Az pedig tényleg a csúcs, hogy információim szerint lett még volna két epizód, amit ha minden igaz a múlt év végi hollywoodi sztrájk miatt, költséghatékonysági okokból nemes egyszerűséggel levágtak. Ehelyett pedig kaptunk egy közepesnek is alig mondható folytatást, ami alaposan visszavett a széria iránti rajongásomból. Nagyon kíváncsi leszek, hogy két év múlva milyen harmadik szezont kapunk, mert ez így önmagában nem elég. Persze a látvány elképesztő és ezúttal valóban megtapasztalhattuk azt, hogy milyen brutális fegyverek a sárkányok, amik már-már egy atombomba erejével rendelkező haderőt képviselnek.

A zenében Djawadi továbbra is fantasztikus, valamint az új opening is rendkívül érdekesre sikerült, amivel végre kiléptek a megszokott, épület kiemelkedős nyitányból. Itt azonban minden eltörpül ahhoz képest, hogy egy hihetetlenül üres, unalomba fulladó történetet kaptunk. A színészek hozzák a kötelezőt, de egy épkézláb forgatókönyv nélkül nem igazán tudják tartalommal megtölteni Martin világát és elérni azt, hogy tűkön ülve várjuk azt, hogy miben csúcsosodik ki az a temérdek dolog, ami az évadzáróban elindult.

A Sárkányok háza 2. évadját megtaláljátok a Max kínálatában.