„És az őrült mindig előnyben van.” – Tíz kicsi néger kritika
Agatha Christie nevét a legtöbben jól ismerjük. A krimi királynőjeként tisztelt írónő vitathatatlanul a XX. század legkiemelkedőbb irodalmi személyiségei közé tartozik, műveit generációk olvasták és szerették. Népszerűsége a mai napig töretlen, neve fogalommá nemesült. Több mint 50 éven átívelő, termékeny karrierről beszélünk, melynek gyümölcse az az egyedülálló életmű, amelyet a világirodalom örökéül hagyott. A Tíz kicsi néger / Mert többen nincsenek ezen alkotótevékenységgel töltött évek egyik, ha nem a legkiemelkedőbb darabja, világviszonylatban a legszélesebb körben olvasott regények közt tarthatjuk számon, nem is alaptalanul.
Jómagam azok közé az olvasók közé tartozom, akik némi fenntartással, óvatoskodva fordulnak az ilyen népszerűségnek örvendő művek felé, attól tartva, hogy azok végül elmaradnak a méltatások nyomán kialakított előzetes elképzeléstől, némileg alulmúlva sokszor irreálisan magas elvárásainkat. Most azonban, több, mint harminc Agatha Christie kötettel a hátam mögött, magabiztosan kijelenthetem: magam is elvakult rajongóvá váltam, minden dicsérő szó jogos és megérdemelt. A szerző épp olyan zseniális, mint azt az őt méltatók sejteni engedik. A Tíz kicsi néger / Mert többen nincsenek az egyik személyes kedvencem, hamisítatlan AC – élmény: ebben a regényben összpontosul minden, ami a szerző sajátja, és ami műveit egyedülállóvá teszi – nem véletlenül tartják a kötetet a legjobb írásának.
Már a fülszöveg elolvasása szembesít bennünket a szerző által felvázolt, korántsem mindennapi szituációval: nyolc ember kap meghívást egy közérdeklődésre számot tartó szigetre, melyet az időjárás szerencsétlen alakulása átmenetileg elzár a környező partoktól. Titokzatos vendéglátójuk érkezése elmarad – csak a két fős személyzet alkotja társaságukat. Tíz idegen, akiket összehozott a véletlen, a balsors, vagy valami, valaki egészen más. A jelenlévők igyekeznek a legjobbat kihozni a kialakult helyzetből, azonban derűlátásuk nem tart sokáig: a vacsorát követően felcsendülő hang valamennyi szigeten tartózkodót gyilkossággal vádolja. A tragédia sem várat magára sokáig: egyikük rövidesen meghal, az asztalon álló tíz figura egyike pedig eltűnik. És ez még csak a vég kezdete.
Ennyi előzetes ismeret birtokában is szinte garantált, hogy minőségi krimivel van dolga az olvasónak – a szerző elmondása szerint azért írta meg ezt a könyvet, mert az alapjául szolgáló ötlet kidolgozása oly mértékben nehéz feladatnak bizonyult, hogy nem hagyta nyugodni a dologban rejlő kihívás. Tíz embernek kell meghalnia, anélkül, hogy idejekorán kiderülne, ki az elkövető, illetve hogy nevetségessé válna a dolog. Rengeteg tervezés előzte meg, de maga a szerző is megelégedéssel gondolt vissza művére, a siker pedig nem maradt el.
A könyv nyitánya színes és sokrétű szereplőgárdát vonultat fel, a legkülönfélébb karakterekkel találkozunk: a nyugalmazott bíró, a fiatal tanítónő, a törvény betűjét szabadosan értelmező kalandor, a zord erkölcsű vénkisasszony, a tábornok, a sikeres orvos, az aranyifjú és a volt detektív… akik mind ugyanazon desztináció felé tartanak. A különböző személyiségek a könyv szerényebb terjedelmének dacára kellően kidolgozottak, Agatha Christie mindannyiuk életéből felvillant bizonyos képeket, jeleneteket, utalásokat kapunk korábbi tetteikre, melyek összegezve jól körvonalazhatóan felvázolják az adott karakter egészét.
A legelső oldaltól kezdve baljós hangulat hatja át az eseményeket. A szerző a hangulatteremtés mestere, patikamérlegen számított precizitással adagolja és helyezi megfelelő helyre az információkat. Az elejtett, sötét titkokat sejtető félmondatok előrevetítik az elkövetkezendő események természetét, a szereplőkkel való legelső találkozáskor érezhető már, van valami a háttérben. Ez a nyomasztó bajsejtelem végigvonul az egész könyvön, az első gyilkosság és a jelenlévők ellen felhozott vádak elhangzása után a feszültvég fejezetről fejezetre, oldalról oldalra fokozódik.
A szereplők tudják, érzik, csapdába kerültek, az önjelölt igazságosztó pedig közöttük jár. A köztük lévő viszonyok pattanásig feszülnek, ahogy követik egymást a gyilkosságok, láthatóan mindannyian rogyadoznak a rájuk nehezedő mentális teher alatt. Agatha Christie az emberi jellem és viselkedés ismerője, műveinek központi témájaként foglalkozik karakterei lélektanával. Ebben a regényében is tökéletes egyensúlyt teremt a drámai fordulatok, a párbeszédek, a lényegi elemekre szorítkozó leírások és a belső monológok között, jelentőséget tulajdonítva az emberi elme és lélek mozgatórugóinak, működésének.
Ahogy az események kibontakoznak, a regény hangulata egyre nyomasztóbbá válik, az alapvetően feszesre komponált narratíva nem ereszti az olvasót, lélegzetvisszafojtva haladunk az elkerülhetetlen végkifejlet irányába: tíz holttest és egy megoldhatatlannak tűnő rejtély, amelyre csak az epilógusban derül fény. A megoldás tökéletesen ésszerű, és mégis azt kell mondanom, sosem jöttem volna rá magamtól. Nemes egyszerűséggel zseniális.
A könyv bővelkedik váratlan fordulatokban, folyamatosan fenntartja az olvasó érdeklődését. Tipikusan az a fajta történet, amely bekúszik az ember bőre alán, nem hagyja nyugodni, az utolsó oldalak elolvasása után is sokáig ott motoszkál a gondolatainkban. Részben azért, mert bár az epilógus tökéletes magyarázattal szolgál a történtekre, megtörténik a lezárás, de a nyomasztó, szinte hátborzongató atmoszférát nem oldja fel.
Agatha Christie-t méltán tartják a krimi nagyasszonyának, vitán felül maradandót alkotott, Tíz kicsi néger / Mert többen nincsenek a saját életművéből is kiemelkedik, kiváló olvasmány.