A Miles Morales végigvitele után (melyről véleményemet itt olvashatjátok) annyira pókhangulatba jöttem, hogy úgy döntöttem, ismét, immáron negyedik alkalommal is nekiesek a nagy testvérnek, a Sony 2018-as sztárjátékának, mely a keresztelőn a Marvel’s Spider-Man címet kapta. Pláne, hogy időközben kezeim közé kaparintottam egy Pro masinát. Igen nagy várakozás előzte meg és megakkora hype övezte. Nem hiába, ugyanis a rajongók már nagyon régóta vártak egy igazán ütős Pókember játékra. Na de megérte várni? A Sleeping Dogs-hoz hasonlóan itt is kicsit sántának érzem a kérdést, hiszen a Sony üdvöskéjét sokszor, sok helyütt méltattam már. Például a legjobb nyílt világú játékokról szóló cikkemben is. De csapjunk is bele a lecsóba, nézzük meg, milyen is a játék 2 év és egy spin-off távlatából.

Az Insomniac nem szórakozott és nem szimplán feldolgozta Peter egyik történetét, hanem a Marvel áldásával és támogatásával megalkotta a saját Pókember (Marvel?) univerzumát, Earth-1048 névvel, melyben ugyan már jól ismert karaktereket láthatunk viszont, de a kaliforniai stúdió saját belátása szerint alakított is rajtuk, nem csak külsejükben, de személyiségükben is. Végre valahára nem látjuk 4751. alkalommal a futni engedett tolvajt, Ben bácsi halálát, a nagy felelősség felismerését, a csetlő-botló pók kölyköt. Ez már önmagában hatalmas piros pont. Persze az Insomniac választhatta volna a tuti és bevált receptet, de ők inkább úgy döntöttek valami olyat mutatnak nekünk, aminek csontjait még nem rágták le teljesen. Pláne, ha azt vesszük, hogy szerintem napjainkban egyre kevesebben olvassák az igazi képregényeket és inkább a csillámpónis MCU-ból ismerik Pókembert.

Világunkban Peter már 23 éves, befejezte az egyetemet és már 8 éve nyomja keményen a szuperhős ipart. Ennek megfelelően ez a Póki sokkal felnőttesebb, mint akit a korai képregényekből, vagy éppen a filmekből ismerhetünk.

Megfontoltabb, komolyabb, egyben valahol már nyersebb és kevésbé idealista.

Többé nem csinál lelkiismereti kérdést mások helyben hagyásából (természetesen meghalni továbbra sem enged senkit), viccei is inkább a szarkazmus irányába tolódnak és harci stílusa is sokkal kiforrottabb. A idősebb Pete szerepeltetése újabb hatalmas húzás a burbanki banda részéről, ugyanis így valóban egy olyan karaktert tudtak alkotni, akit mindenki jól ismer, de egy kicsit mégis frissnek, újnak hathat. Nagy nyomás és felelősség nehezedett szerintem az írók vállára az ő megalkotásakor, de tökéletesen ugrották meg a feladatot.

Vélemény:
Biztosan sokan olvastatok a Miles Morales mellett kiadott, újradolgozott változat nagy botrányáról, Peter arcának lecseréléséről. Míg eredetileg egy sokkal idősebbnek ható, erősebb vonású arccal rendelkezett John Bubniak jóvoltából, addig a remaster változatban Pete arcát teljesen lecserélték a sokkal fiatalosabb, baby-face jellegű Ben Jordanre. Sokan nem értették és értik most sem (köztük jelen sorok szerzője sem), hogy erre mi szükség volt. Pláne úgy, hogy a csere egyáltalán nem pozitív irányba mozdította el a dolgokat. Persze a Sony igyekezte kötni az ebet a karóhoz, mondván, hogy erre azért volt szükség, mert az új arcmodell jobban hasonlít a szinkronszínészre, Yuri Lowenthalra, és így könnyebb dolgozniuk. A magam részéről ezt két okból tartanám gyenge érvnek: Először is az új arc sem különösebben hasonlít Lowenthalra, másrészről Dunát lehetne rekeszteni olyan videojáték karakterekkel, akiknek más az arcmodellje és a szinkronhangja. Szerintem a Sony szimplán csak úgy döntött, jobb ha Paeter hasonlít Tom Hollandre. Hogy miért? Azt tudja a fene. Valószínűleg marketing okai lehetnek. Gondolták így eladhatóbb az MCU-s rajongóknak.
Megítélésem szerint az eredeti Peter arca sokkal több érzelmet közvetített, sokkal hitelesebb volt. Most ez vagy a két arcmodell közti színészi képességre utal, vagy a remaster nem kellőképpen kidolgozott mocapjére vezethető vissza. Ezt valószínűleg a következő játékból fogjuk csak megtudni. Másrészről a meglettebb fizimiska már csak azért is illik, illene jobban a karakterhez mert ne feledjük, 8 évnyi fizikai és mentális stressz, a halál markából tucatnyiszor csak hajszál híján megmenekülés, alváshiány és nem éppen egészséges életmód áll mögötte. Ráadásul ez a 8 év azt is jelenti, hogy már nem egy tizenéves ficsúrról van szó, hanem egy felnőtt emberről. Persze lehet itt csépelni a szót, semmin nem fog változtatni. De nem gondolnám, hogy ez egy eltalált döntés volt a Sony fejeseinek részéről.

Egyébként hasonlóakat lehet elmondani a többi szereplőről is. Mary-Jane karakterét is alapjaiban dolgozták át annak érdekében, hogy jobban illeszkedjen Earth-1048 Peteréhez. Itt nem a mindig megmentésre szoruló modell szerepében tetszeleg, hanem a Daily Bugle oknyomozó riportereként dolgozik és köszöni szépen, tud magára vigyázni. May nénit elsőre fel sem fogjuk ismerni, ám az ő karakterében hatalmas változásokat nem fogunk észrevenni. A teljesség igénye nélkül: feltűnik Otto Octavius, Norman Osborn, Martin Li, Yuri Watanbe, Felicia Hardy, vagyis Black Cat, Silver Sable, Wilson Fisk, Electro, Scorpion, Shocker, Rhino, Vulture és persze maga Miles Morales is. Mindannyiukon csak annyit változtattak az Insomniac írói, hogy kellően érdekfeszítőek legyenek, de mégis minden egyes Pókember rajongó azonnal tapsikoló kisgyerekké változzon mikor ráeszmél, kiket is lát a képernyőn.

Történetünk ott indul, hogy kezeinkkel a kontrolleren Póki végre rács mögé juttatja Wilson Fisket, aki csak annyit ígér, hogy egy hónap múlva New York azt fogja kívánni, bárcsak visszatérne. Ezt ekkor persze még senki sem veszi komolyan (kivéve mi játékosok), Peter boldogan leng álmai munkahelyéig, Otto Octavius laboratóriumáig, ahol spéci végtagprotéziseken dolgoznak, továbbfejleszti a ruháját és szép az élet. Na jó…hol a bili? Peter Parker itt is Peter Parker és mint ilyen, a Parker-szerencse elől nem menekülhet. Mary Jane szóba sem áll vele szakításuk óta, a pénz továbbra sem veti fel, csakhamar a melóhelyének is keresztbe tesz legjobb barátjának az apja, Norman Osborn. És az is kiderül, hogy Fisk nem is kamuzott akkorát. Az összedőlt Kingpin birodalom holttestén egyéb bűnbandák keselyűi kezdenek marakodni. A semmiből feltűnik egy baljóslatú kinézetű társaság. Az arcukat groteszk maszkok mögé rejtő, nem evilági fegyverekkel rendelkező Démonok.

Ezek a Démonok pedig szépen átveszik a hatalmat New York alvilága felett, káoszt és pusztítást okozva a Nagy Alma utcáin, ezzel igen komolyan leterhelve hősünket, akinek egyre nehézkesebbé válik szuperhős élete és civil ügyei között lavírozni. Pláne mikor kiderül, hogy álarcos komáink szupererővel megáldott (vagy inkább megátkozott) vezetője nem átall akár az egész várost kiirtani céljai eléréséhez. Ehhez lenyúl egy brutális, mesterségesen létrehozott vírust az Oscorptól, amit a központi állomáson kíván elereszteni. Persze ehhez van pár szava falmászó barátunknak és „bűn”társának MJ-nek is. De egy pillanatig se higgyük azt, hogy ily egyszerűen mennek a hálószövő életében a dolgok. Aki egy kicsit is képben van Pete pályafutásával, az tudja, hogy egy csapás sosem elég.

Nincs ez másképp az Insomniac történetében sem. Petert a legváratlanabb pillanatban és helyről szúrják hátba és soha eddig nem látott össztűzzel kell szembenéznie, amikor legádázabb ellenségei egy zászló alatt egyesülnek annak érdekében, hogy a Démonok fenyegetésénél is nagyobb borzalmaknak tegyék ki a várost. Ha pedig a szupergonoszok nem lennének elegek, akkor a város által, a helyzet megoldására felbérelt biztonsági cég, a Sable International sem igazán kívánkozik kimaradni a buliból.
És amikor az alapjáték végén azt hisszük, hogy pontot tettünk az egész ügy végére, akkor jön a három epizódos DLC, amelyben a kiürült alvilág felett a képregényekből ismert Maggia családok kezdenek marakodni, egy bizonyos lapos koponyájú illető vezetésével.

Szándékosan fogalmazok, mondjuk úgy, hiányosan a történet bemutatása során, ugyanis a kaliforniai stúdió zseniálisat alkotott ilyen téren (is). A képregény rajongóinak a történet egyes elemei ismerősek lehetnek amúgy a Brand New Day sztorivonalból. De ahogy a karakterek terén is, az alkotók itt sem elégedtek meg az egyszerű adaptációval és a saját elképzelésük szerint alakítottak rajta. A végeredmény pedig csillagos ötös. A történet a kijelző elé szegez minket, minden egyes momentuma letaglóz és még úgy is tud számunkra meglepetést okozni, ha tökéletesen tisztában vagyunk Peter Parker történetével. A játék végén pedig egy olyan merész húzással találkozhatunk, amitől nem csak hanyatt esünk, de percekig nem is térünk magunkhoz.

A cselekmény hatásosságához pedig ezerrel hozzátesz a mocap színészi és szinkronjáték. Szinte minden cikkben fordítok erre pár sort, de a Spider-Man esetében ennek fokozott jelentőséget lehet tulajdonítani. A Sony ehhez nagyon ért, hiszen az exkluzívjaiban ez a szegmens mindig nagyon erős. Gondoljunk csak az Uncharted negyedik részére, a Death Strandingre, vagy épp a Days Gone-ra. Ez a cím azonban szerintem még ezek között is kiemelkedő. A színészek akár egy hollywoodi sztárprodukcióban is játszhatnák szerepeiket, olyan odaadással személyesítik meg nagy felelősséggel járó karaktereiket. Egytől-egyig kifogástalan munkát végeznek. Az egészre pedig a habot az arcok bedigitalizálásának valóban kivételes minősége teszi fel. Minden egyes arcrezzenés tűpontos és hiteles.

Jó-jó, remek a sztori meg minden. De ez egy játék, szóval mégis csak az a kérdés, milyen játszani vele. Kissé rendhagyó módon, előre leszögezném: remek!

Az elmúlt évek egyik legprecízebben összerakott játékával van dolgunk, melyet még hosszú évekig fogunk emelgetni.

A Spider-Man nagyjából mindent jól csinál. És bár nem váltja meg az ipart, forradalmi ötleteket sem tartalmaz, de a jó játékelemek egyik lehető legkirályabb egyvelegét nyújtja. Az Insomniac vérbeli veterán stúdió. Pontosan tudták, hogy épp elég a sikerhez jól összepakolni egy játékot és nem kell (újra) feltalálni a spanyol viaszt. Cserébe megkapjuk minden idők talán valaha megjelent legjobb képregényadaptációját.

A Spider-Man napjaink első számú trendjének megfelelően egy nyílt világú akció-kalandjáték, az elmaradhatatlan szerepjátékos elemekkel. Igen, ezekkel a játékokkal már Dunát lehet rekeszteni. De egy Pókember téma nem is illene jobban más köntösbe. Hálószövőnkkel szabadon bejárhatjuk Manhattan területét és természetesen bejárás alatt a hálóhintát kell érteni. Ami soha ilyen jól még nem volt megoldva. Hősünk eszméletlen könnyedséggel szeli át az épületek közti levegőt, miközben látványos és vakmerő mozdulatokkal hajtja magát előre. Mindezt pedig a mi két kezünkkel csalhatjuk ki belőle, játszi könnyedséggel. Az utazás önmagában is hatalmas élmény. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg munkaórát öltek ebbe. Látványos, fluid, élvezetes… és mindez könnyen kezelhető. Egyszerűen zseniális.

Szerencsére nem csak egy üres térképen hintázgatunk, hanem tennivalók tömkelege vár ránk, ahogy azt elvárnánk a világ egyik legsűrűbben lakott városától.

Sárgával az alapsztori küldetéseit találhatjuk, kékkel kisebb mellékágakat, kiegészítő sztorik feladatait találhatjuk. Ezeket megszabott sorrendben, de nekünk tetsző időpontban kezdhetjük el. A köztes időben különböző kihívásokat teljesíthetünk melyeket Screwball vagy épp maga Taskmaster állít elénk. Az épp távollévő Harry-nek segíthetünk a város konkrét megtisztításában, Pete régi iskolatáskáit gyűjtögethetjük, fotókat lőhetünk és ami a legjobb, random event jelleggel a városban előforduló balhékba avatkozhatunk be, vagy akár új elemeket és protézishez használt cuccokat fedezhetünk fel Otto laborjában.

Persze a térképet megnyitva ebben a játékban is elsöprik érzékeinket a különböző jelentésű és színű ikonok. De tényleg nagyon sikerült eltalálni az egyensúlyt ilyen téren. Nem tolják pofátlanul az arcunkba egyiket sem, nem tömik le a torkodon, mint a nyílt világú műfaj egyes képviselőinél (rád mutogatok AC: Odyssey). De többségüknek mégis szívesen állunk neki, mert kellő szórakozást nyújtanak és gyakran plusz infókkal, illetve poénokkal szolgálnak. Ráadásul ezek végrehajtásáért kaphatunk bizonyos, a fejlesztésekre elkölthető pontokat, összesen hat különbözőt. Éppen ezért még értelmét is látjuk az egész melléktevékenység témának. Szerencsére azonban a Spider-Man nem kívánja pofátlanul húzni a játékidőt ezekkel, egyáltalán nem szükséges mindegyik ilyen mellékes melót megcsinálni ahhoz, hogy szépen felfejleszthessük hálószövőnket. Ez nagyon korrekt dizájneri döntés.

De milyen fejlesztésekről is van szó? Nos, először is ott van a fan-service fogalmát kimerítő szekció, a különböző Spidey-ruhák feloldásának lehetősége. A képregény rajongói nem egy ilyen hacuka láttán elégedetten csettinthetnek, vagy éppen örömükben tapsikolhatnak, ugyanis sikerült kiválogatni a legmenőbbeket Póki történelméből. A nagy klasszikusok mellett az újabb szériák fejlesztései közül is akad egypár, sőt még a filmekből megismert spandexek is megtalálhatók. Nem, a fekete ruha nincs benne. Okkal, ami a játékból ki is derül. A ruhák nagy része nem csak kozmetikai értékkel bír, hanem új képességekkel is megajándékoz minket, melyet aztán az összes többi ruhánál használhatunk. Ezek között a képességek közt vannak spéci támadások, illetve aktív és passzív bónuszok, melyekkel esélyeinket növelhetjük.

De nem csak hacukákat, hanem bizonyos kütyüket is ilyen pontokért vásárolhatunk meg. Míg másokat pedig a sztori közben szerezhetünk meg magunknak. Ezek a cuccok önmagukban megérnek egy gondolatot, ugyanis nagyon fontos elemei a játéknak olyan téren, hogy egy-egy komolyabb összecsapás során jelentősen felénk billenthetik a győzelem mérlegének nyelvét. Illetve sztori szempontból is jelentőségük van, hiszen ezek a kütyük szimbolizálják Peter géniuszát, ami mindig is karakterének egyik legfontosabb aspektusa volt, hiszen ő a nyers erő helyett mindig inkább az eszére támaszkodik. A kütyük között találunk csapdákat, területre ható hálóbombát, szónikus támadást, mely megzavarja ellenfeleinket, elektromos hálólövedékeket (ami szerintem a legklasszabb cucc az egész játékban), de még saját pókdrónunk is lehet. Érdemes ezeket az eszközöket gyakran használni, mert nem csak poén mindegyik, de valóban hathatós segítséget is nyújtanak.

Egy light-RPG sem lenne az igazi egy szép kis képességfa nélkül ugyebár, így a Spider-Man is rendelkezik ilyennel. Az Insomniac itt sem forradalmasítja a dolgokat, de mesterien építi bele ezt az elemet is Pókember világába. Jól bevált módon három különböző ágat kapunk, melyekben különböző stílusú képességeket találhatunk. Az Innovator szekció alatt főleg távolsági és kütyükhöz köthető támadásokat szerezhetünk meg, a Defender a közelharcban hasznos és általánosságban vett harci hatásosságunkban segít, míg a Webslinger ág a légiakrobatikában juttat minket előnyökhöz. A képességeket a játék közben szerzett tapasztalati pontok és szintlépések alapján kiosztott képességpontokért vehetjük meg magunknak. Mind jól átgondolt és hasznos, ráadásul kellően játékstílusunkhoz igazíthatjuk képességeink összetételét. Bár idővel úgyis meg tudjuk venni mindet.

Nem húzom tovább a mézes madzagot, beszélek a játék lényegéről, a bunyóról is, hiszen ezzel fogjuk a legtöbb időt eltölteni. Nem kell aggódnunk, ugyanis ez az elem is hibátlan. Sőt, zseniális. Ahogy a hálóhintánál, úgy itt is, mindent megtalálunk, amit Pókembertől várnánk és még annál is többet. Póki még soha nem volt ilyen látványos és szórakoztató pofoncsata közben. És nem csak a videojátékos adaptációkat számolom ide. Pete mint a villám, úgy cikázik és mint az áradat, úgy söpri el a rosszfiúkat. Mindezt a látványt pedig mi hozzuk létre a Dualshock kontrollerrel a kezünkben. Ráadásul úgy, hogy nem fogunk agyérgörcsöt kapni az embertelenül kivitelezhetetlen harcrendszertől, mely egy polipnak is gondot okozna. Természetesen gyakorolnunk kell rendesen ahhoz, hogy igazán brutális verekedéseket tudjunk lenyomni, de

az egész rendszer roppant intuitív és átlátható.

A négyzettel fizikálisan püfölhetjük a népet, a háromszöggel pedig hálóvetőnk segítségével lefegyverezhetjük, vagy kibillenthetjük egyensúlyukból ellenfeleinket. Ezeknél az sem mindegy milyen hosszan nyomjuk le a gombot, mert más támadást húzhatunk ki a falmászóbl. Az R1-el aktuális kütyünket vethetjük be a harcban, míg a körrel kitérhetünk a támadások elől. Utóbbinak nagy jelentősége van, ugyanis az egész harcrendszer a jó időzítésre épül. A pókösztön a képregényhez hasonlóan a Pete feje körüli „hullámok” képében jelenik meg. Innen tudjuk, hogy veszély közeleg és rá kell feszülnünk a gombra. Ráadásul ha jó időben nyomjuk le (mikor kékek a hullámok) akkor még előnyhöz is juthatunk a harcban. A csilliónyi kombó közül szerintem az emberek többsége csak néhány esszenciálisat fog használni, illetve kiegészíti a bunyót a különböző alapmozdulatok keverésével. De természetesen ez nem von le semmit az élvezeti faktorból.

Na de Peter nem csak püfölésben profi, hanem a csendes „leszámolásban” is jártas, így bizonyos feladatok során a játék megcsillantja a lopakodási rendszert is. Ez kevésbé extrém, mint a bunyó, de legalább jól átgondolt és szintén szórakoztató. Ilyenkor míg észrevétlenek vagyunk egyetlen támadással kiüthetjük a banditákat, vagy akár hálógubóba pólyálva fellógathatjuk őket a plafonra. Legcélszerűbb ilyenkor a jó magasan maradni és a világítás állványzatán, az árnyékban, vagy éppen a szellőzőrendszerben megbújva becserkészni áldozatainkat. Csak arra kell figyelnünk, hogy társaik ne vegyék észre, ahogy a magasba rántjuk őket. Valóban százas szeg egyszerűségű az egész rendszer, de higgyétek el, igazán jó buli amikor már a tizedik fazont lógatjuk fel hálóba tekerve egymás mellé.

Mivel szóba jött a lopakodás, itt szeretnék megemlékezni egy külön játékelemről. A történet bizonyos pontjain ugyanis a játék kiragad minket Peter bőréből és Mary-Jane szemszögéből kezdjük látni a dolgokat. Természetesen ennek a történet szempontjából van jelentősége, ugyanis MJ, mint oknyomozó riporter segít Pete-nek felgöngyölíteni az egész balhét ami a városban fortyog. Mivel a lányka nem éppen egy MMA bajnok, ezért ilyenkor az elterelésen és a lopakodáson van a hangsúly, mígnem megszerezzük a kívánt infót. Őszintén megvallva szerintem ezek a pályák a játék leggyengébb részei. MJ küldetései teljesen megtörik a játék lendületét és olyannyira elütnek a játék többi részétől, hogy az kifejezetten zavarónak hat. Nem mondom, hogy vállalhatatlanul rosszak, csak tényleg,, a játék többi része annyira kimagasló, hogy ezeknél a részeknél feltűnő a minőségbeli különbség.

Technikai téren szintén remekel a játék. Egy 2018-as cuccról beszélünk, tehát a ray tracing technológiát nem kell keresni, mint a PS5-ös Miles-ban, vagy a remaster verzióban. De őszintén? Nem is hiányzik. Az őszi Manhattan még két év távlatából is gyönyörű, még egy alap PS4-en is. A Pro verzión, 4K-ban pedig egyenesen szájtátós a dolog. De nem csak a város megjelenítése gyönyörű, hanem a karaktermodellek, az effektek és az animációk is. Mindezt pedig kivételesen stabilan jeleníti meg a rendszer még fat gépeken is, még komolyabb effekteket felvonultató jeleneteknél is. Én személy szerint sem az alapgépen, sem Prón nem tapasztaltam lassulásokat, szaggatásokat, fagyásokat…semmit. Pedig friss állapotában is játszottam a játékkal anno.

Ahogyan bugot sem nagyon láttam. Lám, lehet így is játékot csinálni.

Még egy utolsó dologra térnék ki mielőtt zárom hosszúra nyúlt írásomat. Ez pedig nem más, mint a játék zenéje. A Miles Morales cikkben már említettem, hogy ott annyira nem jött be a hipi-hopi ízesítésű muzsika. John Paesano az alapjátékhoz viszont egy olyan művet alkotott, amivel szerintem mindenkit meglepett a feltörekvő zeneszerző. A főcímdalnál Pókemberesebb muzsikát elképzelni is lehetetlen, még úgy is, hogy szerintem kendőzetlenül merít Danny Elfman, a 2002-es filmhez írt klasszikusából. De az is lehet, hogy éppen ezért olyan zseniális, hiszen kicsit megcsiklandozza a nosztalgiafaktort, miközben modernebb elemekkel vegyíti azt. De a teljes soundtrackról elmondható, hogy zseniális illik a játék hangulatához. Érdemes önmagában is meghallgatni.

A Marvel’s Spider-Man nem definiálja újra a videojátékipart, de nem is akarja velünk ezt elhitetni. Nem kínál semmi mást, mint egy alaposan átgondolt és precízen összerakott játékot, amit viszont kivételes minőségben teljesít is. Pókember ezen kalandja kétség kívül az elmúlt időszak egyik legjobb játéka és nem csak szuperhős témában, hanem a nyílt világú akció-kaland RPG kiskutyafüle zsánerben is. Olyan játék, amiből klasszikus lesz, melyet még 5-10-15 év távlatából is emlegetni fogunk és mely szinte kötelező darab minden gamer számára, nem csak a képregény rajongóinak. A magam részéről tiszta szívből csak ajánlani tudom.