Egy valahogy kivitelezett valami, de ötlet semmiképp. Egy koncepció, mely nem bízik eléggé saját magában, hiszen csupán a legalapvetőbb klisékből meri definiálni magát. Egy ígéretes és közönségcsalogató színész által megtestesített főszereplő, de mi értelme a casting-nak, ha a színész legfőbb erényei és a karakterrajz között szakadék tátong? Többek között az imént elhangzottak szerelemgyermeke lett az Extraction.

Bevezetés; kontextus

Közel sem lesz olyan maradandó, mint amekkora visszhangja van jelenleg, inkább gyorsan múló hóbort, mert tartalmilag nincs egyénisége. Az még hagyján, hogy olyannyira köti magát zsáneréhez, hogy az akciófilmek világán felnövők számára bírhat csak jelentőséggel, bármilyen más felmerülő befogadótípusról tudomást sem próbál venni. De mégis mi értelme a túlzott műfajba ragadásának, ha végső soron azon belül sem képes mérföldkőként működni, mert az általa használt klisékkel nem kezd semmit, csak felmondja őket, mint egy jó tanuló? Mi több, az a bosszantó, hogy tartalmilag újításra törekvő motiváció sem lelhető fel a filmben sem helyileg, sem az egészet nézve. Technikailag is csupán a játékidő tizedében (egysnittes autósüldözés és az azt megelőző pár perc) találékony – meg kell hagyni, akkor mondjuk fenomenális élményben részesít bennünket. 

Kisebb túlzással viszont csak rövidfilmnek lenne kiváló, az pedig kínosan aránytalanná és repetitív jellegűvé teszi az összképet, hogy százhúsz perce kétszer több annál, mint amennyi elegendő lenne ambícióinak. Középszerű biztonsági játék, amely túltiszteli saját zsánerét, de ez csak látszat, mert közben semmit nem tesz érte, így végső soron talán a nézője is elgondolkodhat, vajon őt tiszteli egyáltalán? A személyes álláspontom, hogy az Extraction a műfajt sokkal jobban féli, mint a befogadót. Pedig nem az lenne a cél, hogy újító, motívumkiforgató gesztusok révén újabb közönséget is meghódítson a hagyomány számára, melyhez csatlakozik? A Netflix nem jelen alkotással fog rácáfolni azokra a negatív sztereotípiákra, melyek filmjeit körülveszik. 

Még mindig ott tartunk, hogy ha feltűnik valami a láthatáron, amelynek előre megmutatkozik egy-egy, de inkább csak egy erénye, itt épp a cirka tizenkét percig tartó egysnittes autósüldözés, mely által jócskán megelőzi híre, a recepció onnantól kezdve csak önigazolást keres ódái számára, többnyire. A filmet körbe bástyázó elő-kultusz kialakulásban nyilván óriási szerepet játszik a Russo fivérek jelenléte is a projekt kapcsán, akik a fontosabb Marvel-kasszasikereket is jegyzik. Pedig aligha jogos, aligha józan vagy produktív dolog egyetlen erényért megannyi sekélyesség fölött szemet hunyni. Persze nem lepődünk meg, az 1917 kapcsán is találkozhattunk ezzel a kórsággal, milyen ironikus, hogy szintén az egysnittes fogalom bűvköre révén. Az Extraction, avagy a Tyler Rake: A kimenekítés semmivel sem lett értelmesebb vagy értelmetlenebb, erőtlenebb, mint a Gemini Man például, amely a közeli múltban aligha élvezte annyira a nézők és a recepció jóindulatát, mint jelen cikk tárgya. Ebből egyébként rögtön az akciófilm fogyasztásának befogadói igényeire is következtethetünk, vagy még több műfajéra is.

Hiszen míg a Gemini Man egy rosszul kivitelezett jó ötlet volt, addig az Extraction egy valahogy kivitelezett valami, de ötlet semmiképp. De hát elég ellentmondásos befogadói kultúrát gyakorlunk napjainkban, amelynek lényege, hogy kifelé közvetítve új dolgokért epekedünk, befelé pedig elutasítjuk őket és a jól megszokottal vagyunk csak képesek igazán jó barátságot kötni. Egy túl személyes kiszólást hadd engedjek meg magamnak: én akkor is az ötletek híve vagyok, ha azok esetlenül valósulnak meg, szemben egy tökéletesen felmondott sablonnal. Az Extraction maximum amiatt lehet szimpatikusabb a közönség számára a GM-nél, mert nem vállal túl sokat (könnyű úgy, hogy szinte semmit nem vállal), így nem is válik görcsössé, rafinált módon emiatt bukni sem nagyon tud. Viszont pechjére elmondható, az a kevés, amit vállalni tettet, az sem valósul meg hiányérzet nélkül, meglehetősen egyenletlen, helyenként a lendülete ellenére is unalmas. Mindenesetre akció-koreográfiák felől nézve erénye a filmnek, hogy a külcsínekből látszik (más nincs is, csak külcsín), hogy egy kaszkadőr, Sam Hargrave rendezte.

Karakterábrázolás

A helyzet világosabb a napnál is, a Chris Hemsworth által megformált Tyler Rake hamisítatlan keménycsávó, aki sosem rest, ha egy lehetetlen és életveszélyes küldetésről van szó. Jelen esetben a feladat adott: elrabolják egy bangladesi drogbáró fiát és az érintettek őt találják a lehető legalkalmasabbnak a feladat megoldására, a fiú kimenekítésére, ahogy arra a cím is utal. Zsákbamacska nincs, az vélhető is volt, hogy aki úgy gondolja, csak ő segíthet, nem téved semennyit, de már önmagában a karakter kapcsán is felvetődhetnek problémák. Nehéz ugyanis eldönteni, hogy a film Tyler Rake mítoszába akarja belehelyezni a nézőt, vagy épp esetleg a mítoszt szeretné kiépíteni – és sajnos egyik sem valósul meg.

Előbbihez mérten keveset tudunk meg a karakter hátteréről és híréről, míg utóbbi kapcsán szimplán csak erőtlennek és egydimenziósnak mutatkozik az alkotás. Nehéz ugyanis eldönteni, hogy a készítők kistúlzással egyfajta „modernkori Akhilleusz-képet” akartak elénk tárni a hétköznapi emberen keresztül, vagy szimplán csak egy hétköznapi embert, a kettő közt végeredményét tekintve nincs is nagy különbség, el kell fogadni, Tyler Rake klasszikus keménycsávó. A hirtelen idetoldott Akhilleusz-analógiám kicsit ad-hocnak tűnhet, de SPOILER KEZDETE: picit hasonló kontextusban történik Rake veszte is a filmben, mint az antik hősé, mi több vele is egy háborús zöldfülű (Farhad) bánik el váratlanul. SPOILER VÉGE.

Sajnos a karakter kapcsán nem válik meghatározóvá annak a dimenziónak a felgöngyölítése, melyből árnyaltan kiderülne, pusztán a pénzért vállal efféle missziókat, esetleg a harc közbeni heroikus és emelkedett halált reméli, netán morális okai is vannak küzdelmének a „gonosz” ellen? Utóbbi szó azért kerül macskakörömbe, mert az Extraction egy végtelenül pragmatikus és materialista – már-már inkább fizikalista – világot tár a szemünk elé, amelyben a morál ritka madár és erkölcsileg bárki kikezdhető. Épp ezért – a miliőből adódóan – sokan felmentést is kaphatnak az etikai vádak alól. Például a gyerekek, akiket adott esetben egy háztetőről dobnak le, ha nem hajlandóak bűnözővé, fanatikussá válni – ez persze kisebb szociografikus látleletet is nyújt az alvilágról, valamint azokról a társadalmakról, amelyeket erős befolyással megkörnyékezhet az alvilág.

A város is inkább zsúfolt csatatérként, háborús övezetként tárul a szemünk elé, mintsem élettérként. Rake karaktere kapcsán egyébként az előző bekezdés elején felvetett három kérdésből (pénz, emelkedettség, morál) talán a középső veszti relevanciáját a játékidő során, a szereplő ugyanis nem becsvágyó, még ha a jellemrajz csak látszatgesztusokkal is valósul meg, elmondható, hogy a férfitől távol állnak a patetikus pózok. Mindent összevetve az a gond Tyler Rake archetípusával, hogy nincs önálló imidzse a figurának, nincsenek sajátos ismertetőjegyei, attribútumai. És ez azért igazán sarkalatos probléma, mert a karakter hétköznapiságának sincs funkciója; még Hemsworth fizimiskája sem tudja ráncba szedni ezt a teljes mítoszhiányt, mert a színész erősségeire sem építenek a készítők. 

Kameramunka; atmoszféra; a víz szimbolikája

A hír, ami megelőzte a filmet, végül nem okoz csalódást, az Extraction legnagyobb erőssége valóban a kamerakezelés (operatőr: Newton Thomas Sigel) és a vágás hiánya lett, amellyel néhol képes pezsdítően, érdekesen megkoreografálni az akciózsánerhez való viszonyát. A film ikonikus jelenete egy vágásokat nélkülöző hosszú autósüldözés, amely tényleg lebilincselően impozánsra sikeredett. A képi tartalom ennek révén olyan kontinuitást kap, amely jóval realisztikusabb, mint az akciózsánertől leginkább megszokott szétvagdosott jelenetsorok, a film ekképpen sokkal sikeresebben bele tudja helyezni a nézőt a narratíva terébe.

A probléma csak az, hogy az efféle nyalánkságokból kicsit keveset kapunk, illetve, amit kapunk, az annyira jó, hogy be sem lehet érni vele. Az Extraction atmoszféraépítésének mindez szerves része, így a befogadó is zuhan, csattan, esik-kel gyakran. Sajnos a hangulati tényezőn viszont több dolog is ront: az egyik, hogy a filmnek nincs ritmusa azáltal, hogy gyakorta funkciótlan beszélgetős jelenetek is megtörik a pörgést, amik bár nem szükségtelenek, végtére is nem adnak annyit, hogy megérjék az áldozatot. A másik pedig, hogy a kamerakezelési erény nincs kiterjesztve módszeresen a játékidő egészén.

Emiatt elmondható, hogy az Extraction összképében nem rendelkezik sajátos hangulatvilággal – már a sárgás filterhasználat is inkább műfaji tömegfogás, mintsem bármiféle önálló elem, ez pedig a számos klisével karöltve nem épp stílusos. Hargrave alkotása fenntartásokkal, de érthető erőtlenebb és fókuszt nélkülöző társadalmi kommentárként, hiszen egy olyan szubkultúra tárul a szemünk elé, amely alkalmas arra, hogy görbetükörré váljon, mert ugyan milyen miliő az, ahol a gyerekekből egyszerű árucikk, tárgy lesz, vagy akár az individuumot szemétbe hajító fanatikus bűnöző a túlélés, boldogulás érdekében.

Avagy, hogy a helyzet abszurditása kidomborodjon, miután túléled a helyi drogbáró haragját, vagy ha úgy tetszik, miután azt hiszed, végre kimásztál a nyomorból és az elnyomásból, az életed végre célt kap, ami pezsdítő kötelességtudattal jár, csak közben azt nem veszed észre, hogy bio-pajzsa vagy egy embernek, és cserébe, hogy az ő golyója elkerült, esetleg majd az ellenségei lövedékei fognak eltalálni – Farhad. De ez a gondolat is sekélyes marad, ahogy például a víz is csak belső, üres, hatásvadász motívumként jelenik meg/szövi át a narratívát, keretezi a központi karaktert, nem válik meditatívvá. Nem avanzsál kiterjeszthetővé, szimbólummá, nem rendelhetők hozzá olyan jelentési mezők, amelyek a film teljes tartalmára nézve mélyítő szándékúak.

Konklúzió

Azt nem lehet mondani, hogy az Extraction ne lenne korrekt, de az kicsit bántó, hogy minden porcikáján érezni, minden rezdülésének hiányán keresztül tapasztalni, hogy a produkció be is éri mindösszesen a korrektséggel. Aki eddig nem kedvelte ezt a műfajt, ezután sem fog érdeklődni iránta, aki pedig eddig is rajongott érte, továbbra is ugyanabból a komfortzónából örvendezhet, azaz, hogy a film elkészült, annak nincs sok ráhatása a világ rendjére.