Kevés nagyobb kín van annál, amit egy animációs sorozat rajongója átélhet, mint amikor egy hollywoodi stúdió megszerzi a kedvence jogait, és egy pocsék élőszereplős adaptációt készít belőle. A Nickelodeon díjakkal elhalmozott kultikus sorozatának, az Avatar – Aang legendájának rajongói egyszer már keresztülmentek ezen a tortúrán, amikor M. Night Shyamalan 2010-ben egészestés film formájában dolgozta fel az első évadot, amit aztán ízekre szedtek a kritikusok, a pénztáraknál pedig csúfosan megbukott. Így talán érthető, hogy miért csillant fel a remény sokakban, amikor a Netflix bejelentette, hogy új élőszereplős adaptációt készítenek, de ezúttal sorozat formájában, a showrunnerek pedig az eredeti rajzfilm alkotói, Bryan Konietzko és Michael Dante DiMartino lesznek. Most elérkezett az első évad premierje, a rajongók pedig eldönthetik, hogy ezúttal sikerült-e méltó formában feldolgozni Aang történetét.

Történetünk egy olyan világban játszódik, amit négy nemzet népesít be: a Víz Északi és Déli Törzse, a Föld Királysága, a Tűz Népe és a Levegő Nomádjai. Minden nép soraiban találunk különleges képességgel bíró embereket, úgynevezett idomárokat, akik tudják a négy elem egyikét irányítani. Egyvalaki azonban, az avatár mind a négynek a mestere, és az ő feladata megőrizni a világ egyensúlyát, hogy egyik nép se tudjon a másik fölé kerekedni. De minden megváltozott, amikor a Tűz Ura, Sozin háborút indított, hogy meghódítsa a világot. Ám amikor az embereknek a legnagyobb szükségük lett volna az avatárra, ő nyom nélkül eltűnt.

Azóta eltelt száz év, és a háború még mindig dúl. A Déli-sarkon, a Víz Déli Törzsének két ifjú tagja, a vízidomár Katara és a harcos Sokka egy jéghegybe fagyva találnak egy rejtélyes fiút, Aangot. Hamarosan kiderül róla, hogy egy légidomár, akikről eddig azt hitte mindenki, hogy kiirtották őket. De ami még ennél is fontosabb, hogy ő a következő avatár, akinek helyre kell állítania a világ egyensúlyát. Aang és barátai elindulnak, hogy mestereket találjanak, akik megtanítják neki a másik három elem idomítását, és útközben ott fékezzék meg a háború pusztítását, ahol csak lehet. Ami nem lesz egyszerű, hiszen a nyomukban van a Tűz Népe száműzött hercege, Zuko, aki a bácsikájával, Iroh-val három éve úton van, és az a küldetése, hogy elkapja és az apja elé vigye az avatárt, mert csakis így nyerheti vissza a becsületét.

Amikor kritikát írok, próbálok mindig objektív lenni, és még egy adaptációt is inkább saját magához, és nem az eredeti műhöz viszonyítva értékelni. Most viszont előre tudtam, hogy képtelen leszek erre, ugyanis sok más rajongóhoz hasonlóan az Avatar – Aang legendája számomra nem csak egy egyszerű sorozat. Hosszan írhatnék az animéket idéző lehengerlő akciójeleneteiről, a fordulatos cselekményről, a fantasztikus karakterábrázolásról vagy a világról, aminek a kidolgozottsága a legjobb fantasykkal is felveszi a versenyt. De inkább csak annyit írok, hogy ez volt az a sorozat, ami rádöbbentett arra, hogy az animáció sokkal több, mint a gyerekeknek szánt szórakoztatás, és olyan történeteket lehet elmesélni vele, amikre semmilyen más médium nem képes.

Annyira nem meglepő hát, hogy én is utáltam Shyamalan filmjét, és én is elkezdtem reménykedni, amikor bejelentették, hogy a Netflix az eredeti alkotókkal együttműködve készít sorozatot az Avatarból. Aztán 2020-ban bombaként robbant a hír, hogy Konietzko és DiMartino kreatív nézeteltérésekre hivatkozva otthagyták a projektet, majd a premier előtt a showrunner, Albert Kim és az írók tettek olyan nyilatkozatokat, hogy nem tudtam nem arra gondolni, hogy egy újabb félresikerült feldolgozás van készülőben. Amennyire lehetett, próbáltam bizakodó maradni, elvégre a 2023-as One Piece meglepően jól sikerült, szóval a Netflix tud rendes élőszereplős adaptációt csinálni, ha nagyon akar. A sorozatot megnézve viszont sajnos azt kell mondanom, hogy a félelmeim nagy része beigazolódott.

Kezdjük a legfájdalmasabb pontokkal, a forgatókönyvvel és a párbeszédekkel. Az már a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy a húsz epizódból álló első évad minden eseménye nem fog beleférni a sorozatba, és bizonyos dolgokat meg kell változtatni a történetben. Ennek viszont az lett a vége, hogy végig úgy száguld a cselekmény a nyolc epizódon keresztül, hogy szinte időt sem hagy a nézőnek arra, hogy megeméssze a látottakat. Továbbá olyan furcsa megoldásokat szült, mint hogy egymástól független epizódok történetét és karaktereit sikerült egybegyúrni (jó példa erre a harmadik és negyedik rész, amikben az Omashu, a Villám és a feltaláló történetszálait fésülték össze), illetve olyanok is felbukkannak, amik nem is az első évadban szerepeltek. Ennek vagy a fanservice lehetett az oka, vagy a készítők attól féltek, hogy a Netflix nem rendeli be a második évadot.

A rohanó tempójú sztori másik következménye az lett, hogy a párbeszédek tele vannak expozíciókkal. De nem csak a világról és az eseményekről mondják el a szereplők kisiskolás módjára a fontos tudnivalókat, hanem gyakran azt is nyíltan elmondják, hogy az adott pillanatban éppen mit éreznek, vagy mit gondolnak. Régen találkoztam már olyan mozgóképpel, ami ennyire nincs tisztában a „show, don’t tell” szabállyal, és nem kicsit tartom ironikusnak, hogy a papíron gyerekeknek szóló animációs sorozatba sokkal több kifinomultság szorult ezen a téren, mint az elvileg érettebb közönségnek szóló élőszereplős feldolgozásba. De ezt leszámítva is néha olyan mondatokat adnak az írók szerencsétlen színészek szájába, amiket egy élő-lélegző ember sem ejtene ki, nemhogy egy rajzfilmfigura.

A karakterek ábrázolása is hagy kívánnivalót maga után. Az egy örvendetes dolog, hogy a 2010-es filmmel ellentétben végre ázsiai és amerikai őslakos származású színészeket castingoltak, de ez önmagában még nem garancia a jó színészi játékra. Gordon Cormier külsőre és habitusra kiváló választás Aang szerepére, de pont az a játékosság, ami a karakter egyik fő ismertetőjele, nem kap elég figyelmet, mert a forgatókönyv nem enged semmilyen elkalandozást a fő történetszáltól. Kiawentiio, mint Katara inkább harcosnak illik be, mint az Avatár Csapat „anya” figurájának, de pont az animációs sorozat mutatta meg, hogy a két szerep nem zárja ki egymást, és remélhetőleg a későbbi évadok ezt az oldalát is kibontják a személyiségének. Ian Ousley Sokkája próbál egyensúlyozni a comic relief és a komolyan vehető vezéregyéniség között, de végül a két szék között a földre esik, a főszereplő trióból egyértelműen ő a leggyengébb láncszem (a Sukival és Yue-val való kapcsolata is rendkívül siettetve van, ami miatt Sokka egyfajta nőcsábász benyomását kelti).

Akiket viszont szinte csak dicséret illet, az Paul Sun-Hyung Lee, mint Iroh, és Dallas Liu, mint Zuko (bár utóbbinak azért a kelleténél több gyerekes dühkitörés jutottű). A kettejük ábrázolása és a közöttük lévő viszony áll a legközelebb az animációs megfelelőjükhöz, ami már most a sorozat legerősebb pontjai közé tartozik, és remélhetőleg a későbbi évadokban csak tovább építik ezt. Daniel Dae Kim kellően fenyegető a Tűz Ura, Ozai szerepében, bár túl sokszor nem láthatjuk őt. Zuko húgának, Azula hercegnőnek és az őt játszó Elizabeth Yunak még ennél is kevesebb szerep jutott (ami annyira nem meglepő, hiszen az animációs sorozat első szezonjában nem is szerepelt), éppen ezért nem igazán tudja megcsillogtatni a karaktere ármánykodó és manipulatív természetét. Mai-t és Ty Lee-t pedig akár ki is lehetett volna vágni, mert semmi jelentőségük nem volt.

A CGI is elég felemás képet mutat. Van, ahol természetesnek hat, és fel sem tűnik az egyes jelenetekben, máshol viszont olyan otromba módon van használva, hogy az már a néző szemét bántja. A díszletek, kellékek és jelmezek mind hűek az eredetihez, mintha közvetlenül a rajzfilmből emelték volna át őket. A harcok és csatajelenetek látványosak, a keleti harcművészetek hatása jól tetten érhető bennük, az idomárok elemi támadásai pedig kellő erőt hordoznak. Az erőszak ábrázolásával már nem értek egyet, hiszen nem attól lesz „felnőtt” egy sorozat, hogy premier plánban mutatják, ahogy a tűzidomárok szénné égetnek embereket, vagy láthatjuk a Levegő Nomádjainak népirtását. A soundtrack nagyon jó lett, bár ez is inkább az animációs sorozat érdeme, mert szinte egy az egyben annak a dallamait és motívumait használja fel. Ettől függetlenül a zenei aláfestés jól illik az egyes jelenetekhez, és eléri a kívánt érzelmi hatást (amikor a negyedik epizódban felcsendül a „Leaves from the Vine”, akkor garantálom, hogy egyetlen Avatar-rajongó szeme sem fog szárazon maradni).

Felmerül hát a kérdés, hogy érdemes volt-e a Netflixnek elkészíteni a maguk feldolgozását? Azt egyértelműen kijelenthetjük, hogy a katasztrofális 2010-es filmnél mindenképpen jobban sikerült, bár legyünk őszinték, ez önmagában nem egy nagyon magas mérce, amit lehetetlen megugrani. De hogy ugyanolyan jó lenne, vagy akár csak megközelítené az animációs sorozat színvonalát, azt határozottan kijelenthetem, hogy nem. De talán nem is kell, hogy így legyen. Itt lenne a végre az ideje a felismerésnek, hogy bizonyos történetek pont attól lesznek különlegesek, hogy az animáció médiumán keresztül vannak elmesélve, és nem ennek ellenére. Továbbá el kéne fogadnunk azt is, hogy egy animációs film vagy sorozat története nem lesz automatikusan „jobb” vagy „felsőbbrendűbb” attól, hogy hús-vér színészekkel eljátszatjuk. Éppen ezért csakis azoknak tudom ajánlani az Avatar: Az utolsó léghajlítót, akik valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva ódzkodnak az animációktól. Mindenki más, aki képes nyitottabban gondolkodni, maradjon a Nickelodeon sorozatánál, és sajnálja azokat, akik ennek a nagyszerű történetnek csak egy felvizezett változatát tapasztalják meg, amiben csak néha-néha világlik fel az eredeti zsenialitása.

A sorozat megtekinthető a Netflixen.