A holdra szállás meg sem történt, Kennedy elnököt az amerikai kormány gyilkoltatta meg, a repülők kondenzcsíkjában lévő kémiai anyagokkal mérgezik az emberiséget, a világot pedig gyíkemberek, illuminátusok és más titkos társaságok irányítják a háttérből: mindenki találkozott már a felsoroltakhoz hasonló, az egészen hihetőtől a minden valóságalapot nélkülözőig terjedő összeesküvés-elméletekkel. Egy pillanatra függesszük fel a kételyeinket, és játszunk el a gondolattal, hogy mi lenne, ha ezek egytől egyig mind igazak lennének? Ha ezzel megvagyunk, akkor képzeljük el, hogy mekkora meló lenne mindezt titokban tartani? Erre a koncepcióra épít a Gravity Falls alkotóinak új animációs sorozata, az Inside Job.

Reagan Ridley élete nagy napjára készül: a korábbi csodagyerek hosszú évek kemény munkájának eredményeként végre átveheti a Cognito Inc. vezetését, ami a világot irányító háttérhatalom részeként az összeesküvés-elméletek titokban tartásáért felel. Azonban a győzelem pillanata helyett jön a hidegzuhannyal felérő szembesítés, ugyanis a kollégái folyamatosan panaszkodnak a vezetői stílusa miatt. Éppen ezért J.R., a cég jelenlegi igazgatója ahelyett, hogy átadná az irányítást, kinevez Reagan mellé egy segédvezetőt Brett Hand, a bólogató János washingtoni lobbista személyében. Mindez a lehető legrosszabb pillanatban történik, ugyanis a cég éppen arra készül, hogy kicseréljék az Egyesült Államok elnökét egy rá megtévesztésig hasonlító robottal, akit aztán kedvükre irányíthatnak. Közben Reagannek az az érzése támad, hogy valaki a háttérből tönkre akarja tenni a Cognitót, és ez a valaki lehet, hogy pont az ő apja és a cég korábbi vezetője, Rand Ridley.

Amikor először hallottam a sorozatról, akkor igazából a már említett Gravity Falls és a Rick and Morty keverékére számítottam, némi munkahelyi humorral megfűszerezve, amit részben meg is kaptam, de ennél sokkal többet is. Az Inside Job készítői nagyon ügyesen építették fel a világot, amiben a történet játszódik, és ahhoz képest, hogy egy helyen lehet találkozni klónokkal, gyíkemberekkel, molyemberekkel, atlantisziakkal, valamint intelligens, beszélő gombákkal, végig hihetőnek tűnik, mert mindennek megvan a maga helye. Ez pedig lehetőséget ad néhány igazán egyedi és kreatív epizódnak, például amikor egy kisváros teljes lakosságát chemtrail segítségével folyamatos hallucinációban tartják, hogy azt higgyék, még mindig a 80-as években élnek, mindezt csak azért, hogy egy rakás selejtes terméket eladhassanak nekik. Vagy amikor a pápa túlságosan is „woke” lett, és felrúgta a Cognitóval kötött megállapodást, hogy a hívők visszacsalogatására megépítsék a pokol földi mását a Vatikánban, ezért vissza kell őt téríteni a helyes útra.

Ez eddig mind szép és jó, az esetek többségében a humor is betalál (kivéve néhány, főképpen amerikai celebeknek odaszúró fricskát, amik valószínűleg nem fognak olyan jól öregedni a többi poénhoz képest), és hála Istennek egyáltalán nem csak a káromkodás, valamint az altesti humor jelentik az egyedüli viccforrást. De mégsem ebben rejlik az Inside Job igazi erőssége, hanem a karakterábrázolásban, főleg ami a főszereplőt, Reagant illeti. Ritkán látni olyat egy animációs sorozatban, hogy a szociális szorongásos zavar egy karakter személyiségének a meghatározó része, és nem csak humorforrásként funkcionál. Ahogy jobban megismerjük Reagant, úgy válik egyre inkább világossá, hogy az egykor fényes jövő elé néző kislány azért vált ilyenné, mert a szülei, de legfőképpen az apja elhanyagolta őt.

Rand karakterét nagyon könnyű lett volna a Rick Sanchez-féle „zseniális alkoholista tudós, aki magasról tesz mindenre és mindenkire” skatulyába besuvasztani, ami majdnem meg is történt a sorozat első felében, de szerencsére a másodikban ezt sikerült korrigálni. Aki még a szívemhez nőtt a szereplőgárdából, az a csupaszív Brett, akit mindig a jószándék vezet, és rendszerint ez is okozza a bajt. Őróla is kiderül később, hogy azért keresi minden áron a pozitív megerősítést boldog-boldogtalantól, mert a családjától ezt soha nem kapta meg. Kár, hogy a stáb többi tagja nem kapott hasonló figyelmet, így ők az epizódok nagy részében leginkább egyszerű comic relief karakterként maradtak meg (később azért őket is kibontják valamennyire).

Az animáció terén a sorozat hozza azt a kötelező szintet, amit egy animációs komédiától el lehet várni (néha azért megcsillogtatják az animátorok, hogy képesek lennének ennél többre is, például a klónos epizód végén, vagy a vámpíros epizód leszámolásánál), zenei téren viszont nem igazán tud kiemelkedőt nyújtani. Ezt viszont ellensúlyozza, hogy a színészek remek munkát végeztek, és külön öröm, hogy a magyar szinkron is kimondottan jól sikerült. Éppen ezért úgy gondolom, hogy az Inside Job kiemelkedik nem csak a Netflix animációs kínálatából, hanem saját jogán a zsáner többi képviselője közül is. Mindenképpen érdemes adni neki egy esélyt, én pedig kíváncsian várom, hogy milyen új összeesküvésekről fogja lerántani a leplet a második évad.