Hunter S. Thompson saját tapasztalatai alapján 1971-ben írta meg Félelem és reszketés Las Vegasban című könyvét, ami tökéletes összefoglalja miktől volt hangos az a kor, megspékelve a gonzó újságírás feltalálójának erős szubjektivitásával. A regény megfilmesítése sokáig lehetetlennek tűnt, végül a kilencvenes évek végén az egykori Monty Python tag, Terry Gilliam karolta fel és valósította meg az elszállt víziót.

Raoul Duke újságíró barátjával és ügyvédjével, Dr. Gonzoval mindenféle drogokkal felszerelve vág neki a nevadai sivatagnak, hogy birtokukba vegyék Las Vegas-t és megtapasztalják annak a bizonyos amerikai álomnak az utolsó, pislákoló fényét.

Mindenekelőtt a korszakkal kell tisztában lennünk. Richard Nixon, Vietnám, a drogkultúra virágzása, a hippikorszak és a diáktüntetések vége. Nagyjából így lehetne röviden összefoglalni azt a kiábrándulásokkal és rengeteg frusztrációval teli időszakot, amiben a főhőseink élnek. Egy sportversennyel kapcsolatos cikk megírása mellett talán ez a legfőbb oka, amiért a szerencsejátékban gazdag, csillogó, villogó Las Vegasba mennek. Egy road movieról beszélünk a sivatagi városon belül, miközben a főszereplőink minden létező drogot kipróbálnak és minden bajos szituációba belekeverednek nem a legjózanabb fejjel. Mindezt azért, hogy a legvégén úgy vonjanak le valamilyen tanulságot, hogy nem okultak az egészből semmit. Legalábbis is első látársra úgy tűnhet. A film ennél sokkal mélyebb és átgondoltabb.

Terry Gilliam 1998-as remeke a legtöbb helyen vígjátékként van feltüntetve és valóban, nagyon sok vicces, fekete humorral bíró jelenettel rendelkezik. Azonban, mégis inkább drámaként kategorizálnám a Félelem és reszketést… Az őrült helyzetek között ugyanis a melankolikus, múltba révedő pillanatok visszarántják a nézőt a talajra, miközben őszinte gondolatokat hallunk narráció formájában a letűnt kor fiataljainak bukásáról. A lemondó hangvétel miatt mi is úgy érezzük, hogy tényleg elveszett valami ’71-ben, valami, amiért emberek ezrei tüntettek és léptek fel. Valami helyeset akartak tenni, győzni akartak egy olyan láthatatlan gonosz ellen, ami nagyon elavult volt és a korábbi életüket irányította. Csak élni akartak a világnak egy időbeli és térbeli sarkán.

Viszont nemcsak az egyébként ízlésesen kivitelezett és előadott önsajnálatról szól Johnny Deppék utazása. A Meztelen ebédhez (1991) hasonlóan itt is egy mély betekintést kapunk a drogfogyasztásba. Egy mindent elnyelő örvényként van ábrázolva, amiből nincs nagyon kiút. Annak ellenére, hogy kisebb, tiszta pillanatok is előfordulnak, amik egy-egy rövidebb megállóként definiálhatók, a víziók kavalkádja állandóan a szereplőinkkel és velünk, egyszerű, csupán nézelődő turistákkal marad.

Ugyanakkor pont emiatt, az őrület miatt nem mindenki számára ajánlható ez a film. Sokaknak nagyon semmitmondó lehet az ész nélküli hadonászás és összevissza beszélés, amit a film nagy része nyújt. Öncélúnak is nevezhetnénk az egészet, pedig csak türelem kell hozzá, hogy az ember el tudjon merülni a látványban és a zenében. Ez a cél nélküli történet nem feltétlen köti le az átlag nézőt, nem csoda, hogy annak idején sokan kimentek a vetítések közben. Aki azonban elfogadja ezt a szabályok nélküli játékot és hajlandó az életéből két órát rászánni a filmre, az a mozinak a végén rájön (ahogy a narráció ki is mondja), hogy nem lehet menekülni, bármit teszünk, mindig vissza kell térnünk a szörnyszülöttek birodalmába, a hétköznapi életbe.

A színészi játék kapcsán nem lehet panaszt tenni. Johnny Depp remekül hozza a kábítószerek állandó bűvöletében fetrengő, önmagát az újságírás doktoraként definiáló félőrültet. Megformálásának erős karikatúra jellege van, ennek ellenére minden mozdulata, lélegzetvétele szórakoztató és hiteles. Utóbbi egyáltalán nem véletlen, mivel Depp hónapokig élt együtt az íróval, átvéve a férfi jellegzetes gesztusait. Thompson saját kezűleg vágta le a színész haját és még a ruhatárából is kölcsönadott pár darabot fiatalkori énjének teljeskörű megformálásához.

A film másik oszlopa Benicio del Toro, aki a jog bajszos, szamoai képviselőjeként egyszerűen ijesztő. Egy nagydarab hústömegről beszélünk dr. Gonzo esetén. Termetével (a szerep kedvéért húsz kilót hízott) nagyon jól ellenpontozza partnere nyúlánk megjelenését. Egyáltalán nem lehet eldönteni, hogy melyikük juttat a szervezetébe több narkotikumot, de egy valami biztos. Amíg Duke bekábult állapotban jobbára ártalmatlan az embertársaira nézve, addig Gonzo maga a két lábon járó életveszély. Csakis imádkozni tudunk, hogy a fürdőkádból kilépve ne rontson nekünk egy késsel, mondván, hogy csak egy z betűt akar a homlokunkra vésni. Röviden összefoglalva, mind a ketten parádésak és nem lehet elégszer dicsérni őket. A kisebb szerepekben is olyan emberek bukkannak fel, mint Cameron Diaz, vagy Tobey Maguire, a sztárparádé tehát garantálva van.

Gilliam animációs múltja miatt mással össze nem hasonlítható látvánnyal rendelkezik a film. Ezt az egyediséget a rendezőtől már korábban megszokhattuk, elég, ha a Brazil vagy a 12 majom című alkotásokra gondolunk. Jelenlegi alanyunknál sikerült neki ismét valami elborultan maradandót alkotnia, amellett, hogy tökéletesen adta vissza a hetvenes éveket képileg. A látottakat elnézve majdnem biztosan kijelenthetjük, hogy valami ilyesmi érzés lehet, napi szinten telenyomni az ereidet és az agyadat a különféle szerekkel.

A film nem akar rábeszélni a különféle szerek használatára, éppen ellenkezőleg, el akarja tőlük venni a kedvet. Nem azért jelennek meg hüllőszemű, bölénytestű emberek, bárpultot támasztó gyíkok, kasztráló bírok, elmosódott fejű emberek, lebegő politikus fejek, hogy pusztán minket szórakoztassanak. A készítők el akarnak rettenteni és ehhez lelkiismeretfurdalás nélkül, prűdséget nem kímélve a szemünk elé tárnak mindent, amit a drogok egy ember fejében tudnak okozni. Gilliam életművében talán itt keveredik a legjobban a morbid jelleg, a társadalomkritikus éllel és az egzisztenciális drámával. A látvány kapcsán még meg kell emlékezni a bevágott, archív felvételekről, amik láttán csak még inkább elfogja az embert a szomorú nosztalgia érzése.

A zenehasználat a hetvenes éveknek megfelelően korhű. Van itt Jefferson Airplane, Rolling Stones, Tom Jones, Bob Dylan és még sokan mások, akiktől annak idején hangos volt a sivatag végtelenje. Még érdekességnek meg lehet említeni, hogy eredetileg animációs formátumban készült volna el a film, Ralph Steadman (aki az eredeti regényt illusztrálta) lázálomszerű stílusában. Erre ugyan nem került sor, helyette kaptunk valami sokkal kézenfoghatóbbat.

Mindent összevetve egy remek adaptációt és ami még fontosabb, korrajzot készített Terry Gilliam. Tökéletesen alkotta mozgóképpé Thompson a drogszubkultúra által egekbe magasztalt könyvét, megemlékezve egy olyan korról, amiben az emberek arról álmodoztak, hogy másképp, kevésbé tragikusan is alakulhatott volna a történelem. A cikksorozat következő filmje a Scott Pilgrim a világ ellen lesz, aminél talán nincs szebb vagy jobb tiszteletadás a geek kultúra irányába.