Az Amerikai Egyesült Államok a világ egyik vezető szuperhatalma, belülről azonban heves társadalmi, politikai feszültségek szakítják szét. Alex Garland új filmje, a Polgárháború ezeket a feszültségeket vetíti előre a közeljövőbe, ahol ember embernek farkasává válik, és százhatvan év után újra amerikai testvérek ontják egymás vérét. Okulás ez a Föld valamennyi lakója számára, nekünk, magyaroknak is!

Amerika történelme az öreg európai földrésszel összehasonlítva teljesen más fejlődést mutat. Bár az USA számos háborúban vett részt jelenkorunkban is, saját területükön utoljára nagy kiterjedésű fegyveres konfliktus 1861 és 1865 között zajlott az amerikai polgárháború során – hacsak nem számoljuk az indián háborúkat, melyet sokan inkább népírtásnak tartanak, mintsem egyenértékű felek harcának.

A valódi polgárháború rendkívül mély nyomokat hagyott az amerikai történelmi emlékezetben. Többen haltak meg benne, mint az Egyesült Államok összes többi háborújában együttvéve, és a gettysburgi csata három napja alatt majdnem annyi amerikai katona esett el, mint a vietnámi háború tíz éve alatt.

Maga a háború egy igazi úriemberekhez méltó megállapodással ért véget a győzedelmes unionista tábornok Ulysses Grant és a déli erők kapituláló parancsnoka, Robert E. Lee között. A korábban meglévő faji kérdések, társadalmi, gazdasági és politikai feszültségek azonban még száz évig megoldás nélkül maradtak. Napjainkban is láthatjuk azokat a pontokat, amik mentén éles lövészárkok húzódnak Amerika népességében, ezért egy esetleges új polgárháború mindenképpen rémületes lehetőségként él az államok lakóinak képzeletében.

Ezzel a lehetőséggel játszik el új filmjében Alex Garland. A direktor íróként később rendezőként bizonyította tehetségét olyan alkotásokkal, mint a 28 nappal később vagy az Ex Machina, ráadásul projektje mögé beállt a merész szerzői darabokat támogató A24 stúdió, így a Polgárháború mindenképpen ígéretes mozinak tűnt.

A történet szerint az Egyesült Államok több tagállama a központi kormányzat ellen fordult és véres testvérharc vette kezdetét. Ebben a brutális konfliktusban egy kis csapat riporter a nagy sztori reményében Washington D.C.-be kíván utazni, hogy kellemetlen kérdéseket tegyenek fel az Államok elnökének (Nick Offerman), mielőtt a nyugati csapatok vennék be a fővárost. Útjuk rengeteg veszélyen vezet keresztül, a frontvonalak pedig egyre közelednek Washingtonhoz. A veterán tudósítókat (Kirsten Dunst, Wagner Moura, Stephen McKinley Henderson) egy fiatal, analóg gépet használó lány követi (Cailee Spaeny), akinek minden álma, hogy egy napon profi haditudósítóvá válhasson. Azt azonban ő sem sejti, hogy élete legkegyetlenebb élménye előtt áll, a harctéren pedig nemcsak a jó képért, de a túlélésért is meg kell küzdeni.

A Polgárháború első furcsasága rögtön az elején világossá válik a néző számára. Gyakorlatilag semmiféle támpontot nem kapunk arról, hogy a konfliktus pontosan miért robbant ki, és milyen politikai nézetek képviselői szegeznek fegyvert egymásnak. Az elnökről sem tudjuk meg, pontosan mivel vívta ki a szakadár államok ellenszenvét, az pedig főleg nem derül ki, hogy republikánus vagy demokrata politikust tisztelhetünk-e benne. Az óvatosság természetesen érthető, hiszen a meglévő feszültségek mellett a film bemutatásának évében Amerika elnököt választ, így az államok közéleti légköre egy lőporos hordóhoz hasonlítható. Ugyanakkor találhatunk olyan helységneveket, kifejezéseket, melyek utalnak a közel vagy távolmúlt eseményeire.

Az egyik ilyen, a keleti parti helyszínválasztás, hiszen annak idején a valódi polgárháború is ezen a területen zajlott. De Charlottesville neve szintén ismerősen csenghet azok számára, akik tájékozottabbak az amerikai politikában és emlékezetkultúrában. A virginiai város 2017-ben azzal vált hírhedtté, hogy heves összecsapások alakultak ki az anti-rasszisták és a jobboldal hívei között. Utóbbiak azért szerveztek tiltakozó tüntetést, mert a város vezetése el akarta távolítani a fentebb említett Robert E. Lee tábornok szobrát, arra hivatkozva, hogy a déli konföderáció generálisa egy rasszista, rabszolgatartó rendszer katonájaként nem érdemel köztéri emlékművet. A megmozdulás során egy szélsőjobboldali férfi egy szürke Dodge Chargerrel az anti-rasszista ellentüntetők közé hajtott, megölve ezzel egy 32 éves hölgyet. A filmben megemlítenek még egy „antifa-mészárlást”, az azonban nem világos, hogy az antifasisztákat mészárolták, vagy ők voltak a mészárosok. A film során találkozhatunk még olyan csoportok tagjaival (Jesse Plemons rövid, de emlékezetes alakításában), akik láthatóan nem szívlelik a bevándorlókat, vagy azokat, akik nem Amerika földjén látták meg a napvilágot.

Szorosabb utalásokat azonban nem kapunk, és az alkotók nagyon tudatosan kerülik a direkt politikai véleménynyilvánításokat. A film emellett a nyilvánvaló külhoni hatásokat sem emeli be a cselekménybe. A valódi polgárháború idején Amerika még messze állt mai, szuperhatalmi státuszától. Ha azonban a jelenben történne hasonló, akkor az USA kiszorulna a világpolitika játszóteréről, nem is beszélve egy ilyen esemény katasztrofális világgazdasági következményeiről. Az Egyesült Államokkal rivális nagyhatalmak valószínűleg felbátorodnának és jelentősen kitolnák határaikat, vagy akár valamelyik fél oldalán maguk is beavatkoznának a konfliktusba.

Garland azonban ismételten bebizonyította, hogy mestere a hangulatteremtésnek, és annak, hogy nézőjét egyfajta kellemetlen érzéssel töltse el. A Polgárháború többször használja az attrakciós montázs eszközét, vagyis azt, amikor a kép és a zene valamilyen feszültségben áll egymással. Brutális kivégzéseknél csendül fel zavarba ejtő hiphop zene, vagy kellemes andalító muzsika egy Dante poklát idéző erdőtűz közepette. De láthatunk tömegsírba hordott hullahegyeket, elevenen felgyújtott vagy bestiális módon összevert és megkínzott embereket. Éppen ezért a Polgárháború Garland korábbi filmjeihez hasonlóan egyáltalán nem ajánlható gyenge idegzetűeknek, a rendező megdolgozott most is a 18-as karikáért. Helyenként Garland víziója a The Last of Us: Part II. videójáték posztapokaliptikus jövendöléséhez hasonlít, melyben szintén polgárháború dúl a gombajárvány pusztította Washington állam területén.

Rendkívül érdekes és szokatlan, hogy Garland története főhőseinek nem katonákat, de nem is egyszerű civileket választott, hanem újságírókat, fotóriportereket. Mint azt Kirsten Dunst karaktere hangsúlyozza fiatal tanítványának, a tudósító nem avatkozhat bele az eseményekbe, csupán megörökíti azokat, legyenek bármily sokkolóak. A fotóriporterek szerepe már a valódi polgárháborúban megmutatkozott. Az 1862-es antietami majd az 1863-as gettysburgi csata után a korabeli fényképészek megrázó felvételei járták be az amerikai újságokat, melyek teljesen más képet festettek a háborúról, mint a korábbi diadalittas festmények és illusztrációk.

Garland tehát hangsúlyozza, hogy a média bizony történelemformáló erővel bír, és a legtöbb ember, valamint az utókor számára a fényképek és a filmfelvételek jelentenek kapcsolatot a múlttal.

Azonban ha megtekintünk egy háborús fotót, vagy filmfelvételt, a mögöttes tartalmat nem mindig ismerhetjük. Már jóval a Fake News média és a mesterséges intelligencia által generált képek előtt kérdéses volt egy-egy híresebb fotó eredetisége. Gondoljunk csak Robert Capa híres fényképére, A milicista halálára a spanyol polgárháborúból. Garland filmje a fotó mögötti történet, a fényképbe zárt idő, a megmerevedett pillanat kiszabadítása a képkeret fogságából.

A hiteles tudósítás érdekében a riporternek láthatatlanná kell válnia, ami elég nehéz olyan helyzetekben, amikor golyók záporoznak a tudósító feje mellett, vagy fegyvert szegeznek rá. A színészi alakítások minden esetben kimagaslók, különösen Dunst és Spaeny, utóbbi pályafutását úgy hiszem érdemes lesz figyelemmel kísérni – mellesleg a Priscillában sem játszott rosszul. Érdekes továbbá, hogy a karakterek miként élik meg azt a helyzetet, hogy a jó sztori és fotó érdekében keresniük kell az életveszélyes szituációkat. Wagner Moura figurája egyenesen lelkesedik azért, ha mennél durvább helyzetekbe kerülhet, de természetesen a film során nála is elérkezik a tűréshatár vége. Ezzel szemben az öreg veterán (Henderson) már sokkal megfontoltabb, Dunst viszont kettejük között áll, míg Spaeny karaktere lelkes amatőrként csöppen bele a forgatagba.

A Polgárháború egy pokoli road movie-ként vezeti nézőjét a véráztatta Amerikán keresztül, hogy végül egy brutális városi összecsapást jelenítsen meg a fővárosban, Washingtonban. Ezek a jelenetek megidézik Berlin II. világháborús ostromát, de akár az iraki háború városi harcait is. Az akciójelenetek a film alatt végig nagyszerűen koreografáltak és rendkívül hangosak. Ráadásul ezeket nagyon jól ellenpontozzák a statikus bevágások a fotósok munkáiról, melyekről valóban hajlamosak lennénk elhinni, hogy díjnyertes fényképekről van szó. A film nyomasztó légkörét olykor ellensúlyozza a morbid helyzetkomikumból fakadó humor, de a teljes mozit áthatja a bizonytalanságból fakadó, sötét hangulat. Még Amerika látszólag békés övezeteiben is végig hajszálon lebeg a szereplők feje fölött Damoklész kardja.

A Polgárháború tehát egy izgalmas és gondolatébresztő alkotás, bár túlságosan óvatos és felületes. Olyan információktól fosztja meg közönségét, melyek nélkül a látottak nagyon szabadon értelmezhetők. Könnyen elképzelhető, hogy ebbe a filmbe mind az amerikai jobb és baloldal beleláthatja a maga igazságát, ahogyan az is, hogy mindkét tábor magára veszi a benne ábrázolt szörnyűségeket.

Lehetséges, hogy Garland azért nem tisztázta a második amerikai polgárháború kitörésének körülményeit, mert számára mindez lényegtelen, csak a végeredmény számít. Testvér öl testvért, barát barátot, nevetséges politikai ideológiák és mesterségesen konstruált társadalmi törésvonalak mentén.

Érdemes viszont belegondolni, hogy ez a téma mennyivel jobban működhetne egy hat, nyolc vagy tíz részes minisorozat esetében, ahol bőven jut idő az előzményekre, a cselekmény és a szereplők kidolgozására és esetlegesen a következmények bemutatására.

Ha viszont igazán jó „polgárháborús” filmet kellene mondanom, akkor mindenképpen Martin McDonagh filmjét, a The Banshees of Inisherint ajánlanám a néző figyelmébe. A rendezőgéniusz mozijában a ’20-as évek ír polgárháborújából csak távoli lövéseket hallunk és elsőre úgy tűnhet, a cselekmény pusztán egy barátság tragikus végét ábrázolja. A felszín alatt azonban ott bújik a véráztatta ír történelem, mely a XX. században bizony bővelkedett robbantásos merényletekben, éhségsztrájkban, térdlövésekben, ártatlan polgári áldozatokban. A két egykori barátban ott van egy kettészakadt világ, egy kettétört álom és mindaz, ami miatt szörnyű, amikor ember embernek farkasává válik. 

A polgárháborúkat ábrázoló filmeket tehát nem csupán az akciójelenetek miatt érdemes nézni, hanem mert elénk, magyar nézők elé is tükröt tartanak. Bemutatják mit jelent az, amikor az eltérő véleményeket nem tudjuk civilizált keretek között, emberhez méltóan ütköztetni. Láthattuk ennek következményét a délszláv háborúk alatt és láthatjuk napjaink Ukrajnájában. Mintha Garland és McDonagh egyhangúlag kérdezné tőlünk: „Ezt akarjátok?” Nem az a probléma, ha eltérő politikai, vallási, filozófiai nézeteket vallunk, hanem az, ha ebben a sokszínűségben nem tudjuk felismerni, hogy végső soron mindannyian Ádámnak és Évának, vagy ha úgy tetszik, Darwin főemlőseinek utódai vagyunk. A lövészárok ásás helyett a feleknek végre jobb lenne felvonni a fehér zászlót. Legyen az a zászló bármily mocskos a sok korábbi ellentéttől.