Negyedik etapjának végéhez ért Noah Hawley remekbeszabott, kultikus rangra emelt szériája. A Fargo az elmúlt évek alatt többször bebizonyította, hogy képes felülmúlni a Coen tesók által rendezett elődjét. Mindezt úgy tette, hogy nem lett a végeredmény remake, sem folytatás, hanem egyfajta szellemi örökös, ami remekül vegyítette a hirtelen történő halálokat, a kisstílűséget, a markáns, fekete humort, a csavaros történeteket és természetesen a vérrel átitatott hómezőket. Nézzük meg, hogyan sikerült a showrunnernek 2020-ban mindezeket megvalósítania.

Az évaddal foglalkozó korábbi cikkben már szó esett a történetről, de szerencsénkre tovább bonyolódott és újabb, remek karakterek kerültek bemutatásra. Az olasz és az afroamerikai gengszterbanda konfliktusa mellett helyet kap egy mérgezésekkel teli kórházi szál, egy gyomorforgató pénzrablás és egy rabló duó utáni nyomozás is. Grandiózus történet, rengeteg szereplővel prezentálva, neves színészekkel körítve. A leírtak alapján minden adva van, hogy az előző évadokhoz hasonló minőségű felvonás készüljön. Ez részben össze is jött, részben meg nem.

Az egyértelmű pozitívumoknál először a látványt kell megemlíteni. Nyugodt szívvel ki lehet jelenteni, hogy az elmúlt években az FX elérte, hogy sorozatai a rivális csatorna, az HBO szintjét érjék el. Itt most elsősorban jelenlegi alanyunkra, a Legionra (szintén Hawleytől), a The Americansra és az American Horror Storyra gondolok. Szemet gyönyörködtető látvány volt, hogy 2020-ban ismét láthatok keménykalapos, ballonkabátos gengsztereket, ahogy a kisebb-nagyobb ügyeiket valós, felépített és korhű díszletekben intézik el (A Boardwalk Empire már hat éve véget ért). Ez pedig még csak a jéghegy csúcsa. A vadiúj főcímmel egy ismerős, mégis újszerű élményt ígérnek a készítők. A tizenegy rész alatt nincsenek Michael Bayt idéző robbanások, csak elképesztően kreatív, vizuális szempontból egyedi képek, ezeket néha felváltják, illetve megtoldják fekete-fehér átmenettel és a korszak (1950-es évek) filmjeire jellemző keretezéssel. Összefoglalva mind a set design, mind a felvételek vizuális megjelenése remekül sikerült.

A történet és a dramaturgia során ütközünk bele problémákba. Hawley ezúttal egy olyan alkotó volt, aki sokat markolt, végül, sajnálatos módon keveset fogott. A cselekmény sokáig egy helyben tapicskol. Egy szórakoztató tapicskolásról beszélünk, szinte mindegyik részben volt egy-két olyan mozzanat, ami egyszerűen zseniális volt, viszont nagyon öregurasan lépünk egyről a kettőre. Olyan érzése van az embernek, mintha semmilyen történettel kapcsolatos ötlete nem lett volna a készítőknek, holott ez nem így van. Erős sztoriszálak bontakoznak ki, pontosabban bontakoznának ki, csak a tökéletes első és második etappal ellentétben ezek szét vannak szórva és nem biztos kezekkel vannak egyberakva.

A már korábbról megszokott toposzok (cselszövés, nyomozás, átverés, gyilkossás) itt is megjelennek, de a hullámzó dramaturgia nem foglalkozik velük eléggé és elsikkadnak a nagy egészhez képest. Ahhoz a nagy egészhez, ami hasonlóan nem éppen a legjobban van kigondolva és végigvezetve. A sztori mindenbe felületes módon belekóstol. Az így létrehozott, részben átgondolatlan konfliktusok az egyik pillanatról a másikra feloldódnak, hol szórakoztatóan és logikusan, néhány helyen erőltetetten és készakarva. A rétestészta jelleg sem idegen ettől az ötvenes évektől. Nem egy részletekig hatoló, feszültre vágott háborút kaptunk, hanem egy túlhúzott, felesleges lyukakkal rendelkezőt.

Ugyanakkor az egyedülálló és stílusos jelenetek továbbra is sok esetben kárpótolni tudják a nézőket. Bármennyire is morbid, a hányással egybekötött rablás mai napig az egyik kedvencem, a párhuzamos visszautasítás a kórházban és az állami bankban egyaránt befolyásolja a későbbi történéseket, a rabszolgatartó kapitánnyal kapcsolatos természetfeletti erő is üdítő színfoltnak bizonyult. A többször visszatérő három medve meséje remekül festi le nekünk az egyik karakter hátterét és motivációit. Legemlékezetesebb és legjobb epizódnak a kilencediket mondanám, már csak a megvalósítás miatt is. A komplett évadra jellemző hiányérzet azonban itt is tetten érthető volt. A korábbi kifejtett technikai tényezők hibátlanok, felfoghatatlan, hogy ilyen minőséget csupán kisképernyőn láthatunk. Szerintem sokak nevében beszélhetek, amikor azt állítom, hogy

ez az a sorozat, amelyik még a gyengébb pillanatiban is agyonveri sok mostani vetélytársát,

és ez nem kis teljesítmény. Sajnos a katarzis most elmaradt, rajongóként mégsem nevezném rutinmunkának ezt az évadot.

A karakterekben hatalmas potenciál volt, amit nagy részben meg is tudtak valósítani. Bajok azért itt is adódtak, de ennek a kifejtése előtt menjünk végig a szereplőinken. Kapásból van nekünk egy szociopata, kórházi nővérünk, egy vallásos, szövetségi marshalunk, temetkezési vállalatként működő családunk, Bonnie és Clyde-ot idéző párosunk. Továbbá felbukkannak még írek, olaszok, afroamerikaiak. Érdekes figurák, a baj az velük, ami a történettel, a sorsukkal nem foglalkoznak eléggé. Az évad rendszeresen visszaél azzal a megoldási formulával, hogy mindenki csak egy kicsit szerepel az aktuális részben. Olyan érzés, mintha csak azt a célt szolgálná, hogy ne felejtsük el, hogy ők is jelen vannak a cselekményben. A halálesetek továbbra is váratlanok, viszont nagyon hamar következnek be, emiatt nincs kellő idő a teljes megismerésre és ez borzasztóan zavaró egy ilyen széria esetén.

Ebben az évadban is rengeteg utalás volt az eszményi elődök, Coenék filmes világára. A korszakból adódóan egyértelmű A Halál keresztútjánra tett tiszteletadás, kikacsintásokat kapunk a Nem vénnek való vidékre, egy motel feliratának erejéig a Hollywoodi lidércnyomásra, Az ember, aki ott se voltra és az Egy komoly ember tornádójára. Minőségi referenciák tehát akadnak bőven, csak ezúttal a felnövés hozzájuk nem a legjobban sikerült.

A színészek remekeltek. Azok is, akiknek a szerepei nem éppen a legkidolgozottabbak. Chris Rock bebizonyította, hogy nem csak az Adam Sandler-félékkel képes együtt dolgozni, Ben Wishaw pusztán a szeme játékával leírja az általa megformált Rabbi lelki világát, Salvatore Esposito a bikanyakú, kiszámíthatatlan testvérként parádés. Wes Anderson Jason Schwartzmanra minden bizonnyal büszke, Timothy Olyphant a nyájas mosolyával és répájával (nem félreérteni) nagyon megnyerő, Jack Huston a Boardwalk Empire-beli szerepével ellentétben ezúttal a törvény másik oldalát képviseli, vagy mégsem? E’myri Crutchfield karrierjének jövőjét izgalommal várom, Jessie Buckley pedig örökre beírta nevét a Fargo leggonoszabbja figurái közé. A többi szereplőt is fel lehetne sorolni hasonlóképpen, de mint már mondtam, alakítás terén mindenki profi munkát végzett.

Az enyhe keserű szájíz mellett a leginkább Chris Rock-kal fémjelzett tizenegy résznek egy valamit nem róhatunk fel.

A korábbiakhoz méltóan ismét sikeresen tudott Amerikáról, erről az ellentétekkel teli országról mesélni.

Arról az államról, ami megengedte magának, hogy pár évtized eltolásával olyan emberek jelenjenek meg a határain belül, akik garantáltan mély nyomot hagynak bennünk. A cselekmények idejét nézve, nagyjából hetven év alatt kaptunk filozofáló bérgyilkost, a társadalmi szorításokból kitörni akaró fodrásznőt, megfáradt rendőrparancsnokot, rothadó fogú üzletembert, egymást hátba szúró ikreket, szerencsétlen kisembert, a modern kor vívmányait kezelni nem tudó rendőrnőt, ukránokat, olaszokat és íreket. Elég színes egy társaság és a részek alatt útjaik sokszor keresztezik egymást. Már csak ezek a figurák bőven elégnek bizonyultak és bizonyulnak ahhoz, hogy egy olyan többfelvonásos tragédiákkal és humorral teli mesét kapjunk, ami újra és újra elgondolkodtat minket a körülöttünk zajló kapzsiságról és kegyetlenségről.

A folytatás kérdéses, Hawley elmondása szerint, ha lesz elmesélhető története, akkor mindenképp igyekezni fog megvalósítani azt. Addig is köszönjük az eddigi 41 résznyi csodát és ne felejtsük el, The Future is Now!