Őszintén szólva, nem különösebben kedvelem a Pixar filmjeit, igaz, nem láttam az összeset, de amit igen (Toy Story, Wall-E, A hihetetlen család, Szörny Rt., Némó nyomában, Egy bogár élete), azokról többnyire hasonló a véleményem: számomra túl giccsesek és szájbarágósak. Hiába a döbbenetes látvány és az animáció, a vicces gegek és a jópofa figurák, azért mégis csak sablonokból építkeznek ezek a produkciók, és a cselekmény, a dramaturgia, ill. minden fordulat kiszámítható, csakúgy, mint a kötelező hepiend és a nagy, amerikai tanulság. Nincs ezzel persze semmi baj, hiszen minek kellene egy évtizedek óta bevált recepten változtatni, ha a közönségnek – és pláne a gyerekeknek – tetszik, ám szubjektíven nézve továbbra is úgy vélem: ha az ember látott egy Pixar-filmet, akkor látta az összeset. Nincs ez másképp a Fel!-lel sem, de persze hozzá kell tenni, hogy ez távolról sem jelenti azt, hogy a film rossz lenne. Sőt.

A történet kissé szokatlan, az meg különösen, hogy az alapvetően realista stílus hirtelen átcsap ún. mágikus realizmusba, amivel még nem találkoztam animációs filmben (az „átlagos” rajzfilmek – pl. Tom és Jerry – képtelenségei nem mágikus realizmus, hanem vizuális gegek; a kettő nem összekeverendő).

Szeretett felesége halála után az idős Carl Fredricksen visszavonultan, kizárólag a szép múlt emlékeinek él. Miután házát meg akarja venni egy építési vállalkozó, őt magát pedig otthonba akarják küldeni, Mr. Fredricksen „besokall”, és elhatározza, hogy Dél-Amerikába utazik – ahhoz a vízeséshez, ahová mindig is el akart jutni a feleségével, de az együtt töltött évtizedek során állandóan közbejött valami fontosabb. Milliónyi léggömbbel felszerelkezve az egész házat felemeli, és elindul délre, ám véletlenül vele tart egy pufók cserkészfiú, Russel, miután pedig megérkeznek, számtalan izgalmas kalandba keverednek.

Ebben a filmben három fontos szimbólum is van – igaz, a célközönség, vagyis a gyerekek, nem biztos, hogy felismerik őket: a ház, a léggömbök, és a repülés. Az első maga Carl Fredrickson, illetve ami maradt neki Ellie után: az összes emlék, minden tárgy (pl. a karosszéke), egykori szerelmük és közös életük emlékműve. Az egyre csökkenő számú lufi Carl hátralévő idejét jelképezi, ami akár véget is érhetne, mihelyst megérkezik a mellé a bizonyos vízesés mellé, hiszen onnantól már lényegében nincs más, amiért érdemes lenne élnie. A repülés, a lebegő ház, ill. ahogy az öregember maga után vonszolja mint valami ballasztot, pedig a múlthoz való görcsös ragaszkodást jelenti, amit sehogy sem akar és tud elengedni, mert akkor megszűnne a saját és felesége létezésének értelme is.

Már maga a vízesés is önálló jelentéssel bír, egy olyan helyről van szó ugyanis, ahol Carl végleg átadhatná magát a keserédes nosztalgiázásnak és az örökké tartó emlékezésnek – igen ám, de az élet hajlamos második esélyt adni a legmufurcabb alaknak is, akár akarja, akár nem. Ebben az esetben nem csupán a szájmenéses és örökmozgó kisfiú szakad Mr. Fredricksen nyakába, de egy idegesítő, csokibolond futómadár és egy szintén nem szűkszavú kutya, ami első látásra beleszeret a mogorva öregbe, és új gazdájává fogadja.

A cselekmény Carl személyiségének változásaira fókuszál, ahogy eleinte bármi áron el akar jutni arra a helyre, amiről azt gondolja, hogy oda kell mennie, semmi és senki más nem számít, ám idővel rájön, hogy téved, és egyáltalán nem muszáj áthatolhatatlan falakat építenie maga köré, mert bár Ellie nincs már vele többé, de attól még találhat új értelmet az életében. Az indikátor ehhez természetesen Kevin, a (nőstény) madár, Dug, a kutya, és persze Russel, aki erősen hajt az időseket segítő kitűzőre, ám róla is kiderül, hogy az ő élete sem csupa öröm és nevetés.

A tökéletlen karakterek kiegészítik egymást, betömködik az egymás lelkén tátongó lyukakat, míg a történet elérkezik ahhoz a bizonyos konklúzióhoz: az élet megy tovább, az embernek oda kell tennie az emlékeit, ahová valók: a szívébe. Nem szabad hagyni, hogy az élet elveszítse az értelmét, és hogy az évek elszaladjanak mellettünk, stb, stb, stb…

Persze egy valamirevaló rajzfilm-vígjátékban (meg úgy általában amerikai filmben) – a legyőzendő akadályok mellett – fontos(ak) a negatív szereplő(k), aki(ke)n át lehet eljutni a győzelemig és/vagy a megoldásig (ergo: hepiendig). Esetünkben ezt az illetőt Charles Muntznak hívják, ő az a híres felfedező, aki évtizedekkel korábban eltűnt, miután egy óriásmadár-csontvázát hamisítványnak gondolták, ezért a fejébe vette, hogy egy élő példánnyal tér vissza, hogy helyreállítsa renoméját.

Muntz motivációja világos és logikus, ugyanakkor rögeszmésen ellenségnek tekint mindenkit, akivel csak találkozik. Ha úgy tetszik, ez ugyanolyan „megszállottság”, mint Carl ragaszkodása a felesége emlékéhez, ám ő képes megváltozni és továbblépni.

A pozitív mellékszereplők mellett természetesen a „sötét oldal” is képviselteti magát, nevezetesen Muntz kutyáinak személyében, élükön a kegyetlen dobermannal, Alfával.

Az Így neveld a sárkányodat 2. esetében említett realista képi világ és virtuális kamerakazelés itt némileg másmilyen vagy teljesen el is marad, sokkal jellemzőbbek inkább a „nagyszabású” gépmozgások, amiket a valóságban nyilvánvalóan lehetetlenség lenne reprodukálni (lásd pl. a kutyás üldözés jelenetét a sziklák között).

Az animációs technika, a mozgások, a környezet a szokásos Pixar-színvonal (tehát igen magas), ám mai szemmel nézve azért észrevehető, hogy öt évvel ezelőtti alkotást látunk (összehasonlítva pl. megint csak azÍgy neveld a sárkányodat 2.-vel) Én személy szerint jobban szeretem a kevésbé karikírozott és elnagyolt emberfigurákat, de ez szubjektív ízlés kérdése (ez volt az egyik problémám pl. A hihetetlen családdal is).

A szinkronhangok, Edward Asner, Bob Peterson és Jordan Nagai nagyszerűek a szerepükben, és néhány ismertebb színész is kölcsönözte a hangját a figuráknak: Christopher Plummer vagy Delroy Lindo.

A Fel! szinte pontosan ugyanolyan stílusú történettel, dramaturgiával és fordulatokkal operál, mint a hasonló rajzfilmek zöme, emiatt újdonságot vagy eredetiséget nem érdemes benne keresni, ám rengeteg a poén és a geg, sokszor, sok helyen lehet felnevetni, lendületes a tempó, így tehát remek kikapcsolódás a film kicsiknek és nagyo(bba)knak egyaránt. Az első 10 percen meg garantált a zokogás.