Vajon képesek lehetünk úgy leélni egy családos és biztos háttérrel rendelkező életet, hogy közben egy sötét titok nyomja a szívünk? Tudva ezt úgy, hogy egy embertársunk szabadsága múlott azon, őszinték voltunk-e a kérdéses pillanatban? Clint Eastwood új filmje fontos morális kérdésekben szorongatja meg a nézőjét, lassú keringőt járva a pattanásig feszült idegeinken.

Justin Kemp (Nicholas Hoult) egy látszólag egyszerű Georgia állambeli polgár egy elég kegyetlen gyilkossági ügy tárgyalására választatik ki, mint esküdt. A tizenkét emberből álló testület második tagjaként arra esküszik fel, hogy szigorúan a tényekre alapozva, elfogulatlanul és pártatlanul közösen hozzák meg az ítéletet. A vádlott, James Michael Sythe (Gabriel Basso) a vád szerint egy veszekedést követően brutálisan megölte barátnőjét, Kendall Cartert (Francesca Eastwood). Az esküdtszék döntése majdnem egyöntetű, ám Justin sokkal közelebb áll ehhez az esethez, mint azt bárki is hinné.

12 ismét dühös ember

A filmkedvelők szeme jogosan csillan fel, amikor egy új Clint Eastwood film érkezik a vászonra. A western filmek állandó macho-jának számító Eastwood már sok-sok emlékezetes művet rakott le az asztalra, bizonyítva ezzel rendezői szerepének kimagasló képességeit. A direktori repertoárban olyan nagyszabású és mesteri narratívával rendelkező filmek foglalnak helyet, mint az Elcserélt életek (2008), a Gran Torino (2008) vagy épp a Sully – Csoda a Hudson folyón (2014). És ez csak néhány darab a rendező munkásságából. Még az idén debütált Eastwood Kettes számú esküdt című egész estés filmje, mely itthon a Max streaming szolgáltató kínálatában elérhető.

A film játékideje kicsivel több, mint egy óra ötven perc, ebben viszont minden benne van, ami alapján a történet teljes egészében kirajzolódik előttünk. Ahogy nézzük a filmet feltűnhet, hogy ezt a fajta felállást valahol már láthattuk. Eastwood alkotása érezhetően sokat merít Sidney Lumet 1957-es filmjéből, a 12 dühös ember című műből. Némiképp tipródtam azon, hogy a Kettes számú esküdt vajon újragondolása-e Lumet klasszikusának, esetleg afféle reboottal állunk szemben? Tény, hogy sok hasonlóságot fedezhetünk fel a két mű között.

A leglényegesebb hasonlóság itt a karaktereken keresendő. Az esküdtszék tagjai nagyon különböző emberek, különböző társadalmi rétegből, különféle életkörülményekkel megáldva, amelyek passzolnak a XXI. század amerikai társadalmi berendezkedéséhez. A film során alkalmunk van a tizenkét tagot kisebb nagyobb mértékben megismerni. Részletekbe menően ugyan nem vizsgálhatjuk meg őket, de az apránként adagolt kisebb információk segítenek bennünk abban, hogy elhelyezzük őket a történetben. Ezt az eszközt Lumet is rendkívül jól alkalmazta a 12 dühös emberben. Ennek segítségével a néző is képes azonosulni a szereplőkkel, azok érzelmeivel, erkölcsi hovatartozásukkal.

Eastwood filmjének forgatókönyvét Jonathan A. Abrams írta, akinek eddig ez az első író munkássága. Az alkotást látva később egyértelművé vált számomra, hogy noha bizonyos mértékben inspirálódik a történet a 12 dühös emberből, mégsem akarja azt leutánozni, vagy épp újra feldolgozni. Lumettel ellentétben a cselekmény nincs bezárva egyetlen kis helységbe, hanem tervezetten vándorol a történet a főbb helyszínek között. A sztori nem tizenkét ember vitáját, indulatait és érveit hivatott bemutatni, habár sokszor ezek is színre kerülnek. Az előtérben sokkal inkább a főszereplő morális dilemmája kap szerepet, amely sokszor annyira torokszorító, hogy szinte már-már fojtogatja a nézőt.

A kettes számú esküdt – az első számú gyanúsított

Eastwood korábbi filmjeihez hasonlóan ez az alkotás is mesterien építi fel a történetet. Dramaturgiailag lassan építkezik és kisebb adagokban állnak össze a történések. Mára már nem nehéz egy ilyenfajta történetvezetést kitalálni, alkalmazni azonban annál nagyobb kihívás. Ezt Eastwood és csapata remekül megugrotta. A film zseniális eszköze, hogy kisebb visszatekintésekkel ismerteti meg a nézővel, hogy mi is történt valójában, ami a végéhez közeledve teljes képet ad a helyzetről.

A hallott és látott vallomások jelenetei minden esetben egy kis részletben eltérnek az előzőtől, érzékeltetve azt, hogy nem emlékezhet mindenki minden egyes részletre ugyanúgy. És ha már a részletekről esett szó, a film ugyanúgy figyelmet fordít a kisebb, talán jelentéktelennek tűnő komponensekre is. Példának hoznám fel, hogy érdemes a tárgyalások alatt megfigyelni az egyes résztvevők és esküdtek arckifejezéseit. Nagyon sokat le lehet olvasni róluk, pillanatnyi érzelmi állapotokat, vagy épp az esethez fűződő gondolataikat.

A Kettes számú esküdt atmoszférájában kiemelkedő az, ahogyan közvetíti a főszereplő erkölcsi dilemmáját a néző felé. Justin nagyon sok esetben pengeélen táncol és a hurok egyre csak szorul a nyaka körül. Kicsit hasonlatos ez ahhoz az állapothoz, amelyet Denzel Washington karaktere él meg a Kényszerleszállás című filmben. A suspense klasszikus eszközének segítségével a néző pontosan tudja, mi volt az az esemény, amely az egész sztorit mozgatja, a film szereplőinek azonban ez teljes titok marad. Justin viszont folyamatosan a sarokba szorul és mindig rákényszerül, hogy saját értékrendjén felülkerekedjen.

A főszereplő olyan sűrű érzelmi vívódásokkal küzd az egész film alatt, hogy azt szinte harapni lehet. Ezeknek a sokszor igen necces szituációknak az atmoszférája teljes egészében átitatódik nemcsak a nézőkbe, hanem a film karaktereibe is. A történet végére főbb szereplők mindegyike erős emocionális válságba kerül, függően attól, hogyan érintettek a tárgyalt ügyben. A színészi játékok nagyon erősek és kimagaslóak, jól átadják a szereplők egyéniségeit, céljait és erkölcsi hovatartozásukat.

Még mindig van rés a pajzson?

Amikor pedig minden lecsendesedett, és a katarzis is lezajlott, akkor a legutolsó jelenetben pedig a film visszaránt minket ebben az erős érzelmi atmoszférába. A forgatókönyv egy zseniális vágással hagyja nyitva a történetet, a nézőre bízva, hogy zárja le magában az eseményeket. Mert a cselekmény és a főszereplő megítélése is egyénenként eltérhet. Kinek mi számít igazságszolgáltatásnak? A végkifejlet a néző egyéni értékítéletére van bízva.

Sok más kérdés is felmerül a látottak kapcsán. Mennyire erős az egyén morális kényszere az igazságosság kérdésében? Meddig lehet még feszíteni a húrt, ha tudjuk, hogy az ügy kulcsa pont ott lapul a mi múltunkban? Valóban az amerikai igazságszolgáltatás a legjobb rendszer a világon? Még mindig vannak lyukak az USA ítélethozatali metódusaiban? Ha nem hibátlan, ahogy az egy párszor a filmben is elhangzik, hol marad az alapos felülvizsgálat?

Számos film feszegeti még ezeket a kérdéseket, gondolok itt például a Törvénytisztelő polgárra, vagy a klasszikus Sacco és Vanzettire (amely kicsit kilóg a sorból, tekintve hogy nem amerikai). A Kettes számú esküdt ezekre keresi a választ, és ezeknek a dilemmáknak az erős érzelmi atmoszférája által teremti meg a remek hangulatot a filmhez. Eastwood és csapata zseniének a szülötte ez az alkotás, amelyet jó szívvel ajánlok mindenkinek.