Céline Sciamma a Csajkor után folytatta a női kapcsolatok boncolgatását, ezúttal azonban a 18. század Franciaországába helyezve azt. Íme a film, amelyet az IndieWire az évtized legjobb filmjének kiáltott ki, amely sorra nyeri a fesztiváldíjakat – köztük Cannes-ban is – , és amelyet már előre a következő külföldi filmnek járó Oscar győztesének tartanak (azért mi csak szurkoljunk az Akik maradtaknak!). Mit tudhat a Porté a lángoló fiatal lányról?

Héloiset (Adéle Haenel) anyja egy róla készült portré segítségével szeretné férjhez adni. Az első festő kudarcot vallott: nem volt képes megfesteni a lányt úgy, hogy a kép tükrözze a valódi énjét. Ezért az anya egy másik festőt – ezúttal egy festőnőt –, Mariannet (Noémie Merlant) béreli fel a feladatra. Mivel Héloise nem akar férjhez menni, a portréfestés ellen is tiltakozik a maga csendes módján, így Marienneről azt hazudják, hogy ő az új társalkodónő. Marianne így egyre közelebb kerül a lányhoz – a kezdetekkor alig egy-egy szó hangzik csak el köztük, majd ahogy telnek a napok, viszonyuk, ha sokkal beszédesebbé nem is, de bensőségesebbé válik.

És ez a bensőségesség az, ami a film legfőbb erénye. Minden porcikájával a két ember kapcsolatára, annak változásaira és kibomlására koncentrál, nem hagyva, hogy bármi más elvonja a figyelmünket a két nőről, akiket csendes feszültséggel és nagyon érzékenyen ábrázol. Erre a legszokatlanabb példa a zene teljes hiánya végig a film alatt – a tűzropogás, a tegerzúgás és a faparketta recsegése olyan háttérzajok, amelyeknél a film csendes és érzékeny hangulatához semmi sem passzolhatna jobban. És bár andalító ez az egyveleg, mégis éberek maradunk, mert a két főhős közti kapcsolatot épp ez a ritkán megszakadó csendes idill teszi még feszültebbé – és szavaikat még jelentőségteljesebbé.

Marianne minél jobban ismeri meg a zárkózott és tragikus múltú lányt, annál közelebb kerül ahhoz, hogy méltó módon megfesse. A bensőséges légkör és egymás tökéletes megértése – amit még egyikük sem kapott meg soha senki mástól – szépen lassan szerelemhez vezet. A film pedig gyönyörű megoldást választ ahhoz, hogy ezt vizuálisan is kifejezze és egy konkrét ponthoz kösse: mikor Héloise ruhája lángra gyullad, ezzel a szerelem lángra lobbanását idézve. És bár ez giccsesnek tűnhet, a film mégis megoldja, hogy végig mély és csendes érzékenység uralkodjon, ne pedig rózsaszín nyáltenger némi feminista maszlaggal.

Ez már csak azért is nagy bravúr, mert a film teljes hosszában nincsen férfi szereplő – mintha ezzel is azt üzenné, hogy amint Héloise és Marianne kapcsolatába bekerülünk, már nem létezik külvilág. A férfiak szinte teljes kihagyása egy filmből még a 21. században is igencsak merész vállalkozás, ezúttal azonban mégsem érezzük a hiányukat. Nevezhetjük ezt feminista húzásnak, kiálthatunk, hogy íme egy újabb férigyűlölő alkotás, de aki ezt teszi, az véleményem szerint csupán a felszínt kapargatja. A film valódi üzenete ennél sokkal mélyebben keresendő.

Mi magunk is fokozatosan látunk be egyenként a főszereplők életébe – elsősorban egymáshoz fűződő kapcsolatuk alapján, mégis önálló egyénekként -, akik egymás hatására változnak is. Tanúi leszünk a szerelem minden „fázisának”; annak születésének, eleinte vonakodva, óvatosan megnyilvánulva, hogy aztán szenvedélybe csapjon át, és végül pedig annak is, ahogyan (18. század lévén kötelező jelleggel) véget ér – legalábbis a kapcsolat. A szerelemnek az az oldala is elénk tárul, ami talán a legszebb része: az ember magát is jobban megismeri általa. Olyan mély érzéseket előhívva magából, amelyeknek a létezéséről sosem tudott.

A festészet gyönyörűen helytáll a filmben akár metaforaként is. Marianne egészen addig nem képes Héloiset tökéletesen megfesteni, amíg meg nem ismeri minden mozzanatát, minden porcikáját, az érzéseit és a jellemét. Ám ahogyan ez a ’tökéletes megismerés’ egyre inkább beteljesedni látszik – és ezáltal a valósághű portré is elkészül -, úgy közeledünk a két nő megkerülhetetlen búcsújához is. Maga a film is festői szépségű – a gondosan beállított, gyönyörű kompozíciók simogatják a lelket, és a film bármely filmkockáját el tudnánk képzelni az impresszionista festmények egyik tökéletesen sikerüt darabjaként.

A Portré a lángoló fiatal lányról sokkal többet nyújt egy „kosztümös leszbikus sztorinál”. Érzékeny, esztétikus, megindító. Gyönyörű film, a szó minden értelmében. 

A filmet a 9. Mozinet Filmnapok keretében láttuk.