Önmagunk veszélyeztetése, a kísérletezés mindig is egy meghatározó eleme volt a művészetnek. Ha most a mozgóképekre koncentrálunk, elég a drasztikus hízásokra és fogyásokra gondolni – Robert De Niro a Dühöngő bikában, Christian Bale A gépészben vagy az Amerikai botrányban, Tom Hanks A számkivetettben, és a lista még folytatódhatna egy darabig. De mi van akkor, ha nem a testalkatukkal játszadoznak a színészek, hanem a szó szoros értelmében bántják magukat a szórakoztatás érdekében? Akkor a Jackasst nézzük.

A szórakoztatás szó kiemelendő, ha a Jackass-filmekről beszélünk, hisz nincs más céljuk. Nevettetni akarnak a maguk abszurd és egyszerű módján, ezt a célt viszont rendkívül igényesen viszik végbe. Ez nem azt akarja jelenteni, hogy bizonyos jelenetek nem undorítóak, inkább azt, hogy rendkívül jól megkomponáltan, profi módon vászonra vitt gusztustalanságok. A fájdalom bizonyos kontextusban komikus, ezt fedezte fel és alakította ágazattá 1999-ben Bam Margera és néhány haverja.

A CKY (Camp Kill Yourself, vagy magyarul Öld meg magad tábor) eredetileg Jess Margera zenekarának neve volt, de megörökölte az az amatőr videósorozat, ami a Jackass elődjeként szolgált. A filmekből ismert néhány tag (pl. Bam Margera és Ryan Dunn), illetve barátaik amatőr trükköket, mutatványokat, életveszélyes baromságokat csináltak, átitatva a kései kilencvenes évek gördeszkás szubkultúrájának hangulatával, és ezt felvették egy kézikamerával. Sikerét bizonyítja, hogy ezt követően három CKY-rész és egy dokumentumfilm készült.

Történt aztán, hogy Jeff Tremaine, aki akkoriban újságíróként tevékenykedett a Big Brother deszkás magazinnál, meghallotta, hogy egy srác magán akar letesztelni önvédelmi eszközöket, például különféle sokkolókat. Elment az illetőhöz, felvették a videókat, és így találkozott a későbbi Jackass-rendező és Johnny Knoxville. A koncepciót képernyőre akarták vinni, amiben segítségükre volt Spike Jonze (későbbi Oscar-díjas forgatókönyvíró), elmondták az ötletüket az MTV-nek és szerződés köttetett. A Big Brother-es őrültek csapata összecsapódott a már hírnévvel rendelkező CKY-os arcokhoz, ezzel létrejött a máig ismert keménymag

A Jackass sorozat 44 epizódot és három évadot élt meg képernyőn, ezt követte 2002-ben a mozifilm. Alapelemeiben egyik sem tér el a CKY-filmektől, a változást főleg a profi stáb és a nagyobb költségvetés jelentette – utóbbinak köszönhetően tudtak olyan részeket leforgatni, mint a bérelt autóval roncsderbizés. Ekkoriban még egyikük sem volt közismert, így a laikus, beavatatlan emberekkel kicseszés egy plusz humorfaktort adott a filmhez, ahogy a csapattagok elhivatottsága is. Japán utcáin férfitangában diszkózenére táncolni, valljuk be, nem kis tökösséget igényel. A mozi pénzügyileg és kultusz terén tagadhatatlanul sikeres volt, elkerülhetetlenül jött a második rész, ami 2006-ban látott napvilágot. A köztes évek sem teltek lappangva, röhejes hülyéskedések nélkül, 2003 és 2005 között futott az MTV-n a Viva la Bam, ami kimondottan a Margera-szülők ellen irányuló szívatásokra fókuszált (ez a Jackass-szériának is fontos része), illetve 2003 és 2006 között a Wildboyz, amiben Pontius és Steve-O körbe utazták a Földet és – ahogy az Állatságok magyar címből ki lehet találni – adták önmagukat.

Ezt követte a Jackass 2.5, ami a második rész fel nem használt anyagából lett összeállítva, majd a Jackass 3D – utóbbi több szempontból is érdekes. Egyrészt nagyon ügyesen és innovatív módon használta a 3D technikát, másrészt viszont ez volt az első olyan film a sorozatban, ami nem publikus helyeken készült. Ennek oka komplex, egyik közülük maga a tény, hogy 3D-s film, amihez a szükséges berendezések nem olcsó eszközök, illetve nagyobb feltűnést is keltenek. Fontosabb azonban az a tényező, ami mostanra rátette pecsétjét a szériára: minden szereplő közismert lett. Az, hogy a jelenet főszereplőjének arca nem idegen, hanem látta már valahol az áldozat, a komikum szempontjából hatalmas hátrány, hát még az, hogy pont a Jackass-ben, ahol éppen valaki mást felhasználva gyártott szórakoztató tartalmat. Ennek is köszönhetően a harmadik rész még működött, illetve a maradék szegmenseket tartalmazó Jackass 3.5 is, de a Bad Grandpa már nem.

2013-ban jött rá mindenki, hogy miért volt olyan szórakoztató a Jackass, és a Rossz nagyapó miért nem lett az – a válasz pedig maga a csapat. 13 év alatt kiépült egy olyan kémia egyrészt a tagok között, másrészt pedig a nézővel, ami megalapozta a filmek működését, Johnny Knoxville viszont (bármennyire vicces is egyedül) ezt nem tudta biztosítani. A kötött szkript sem állt jól a dolognak és egy szó, mint száz: nem azt kaptuk mi, nézők, amit szerettünk volna látni.

Személyes véleményem szerint nem is fogjuk többé megkapni. A tagok ismertsége, az idősödés mind-mind hátráltató tényező, de a legmeghatározóbb mégis Ryan Dunn hirtelen és sajnálatos halála 2011-ben. Dunn-t a háttérvideók, interjúk, és alapvető benyomások alapján mindenki szerette, és szerves része volt a társaságnak, vagy inkább családnak. Hogyha kijönne egy új rész, bár megmaradna a szenvedély, az elhivatottság és a hangulat, amit képvisel a Jackass stábja, a keserédes szájíz is átitatná. Ez pedig véglegesen lekorlátozná attól, hogy olyan felszabadult szórakozás legyen, mint eddig volt. Emiatt én azt vallom, hogy inkább mindenki nézze meg újra a korábbi részeket, ha jókedélyű, egyszerű szórakozásra vágyakozik, és hagyjuk meg a Jackass-sorozatot annak a szép emléknek, ami.