A Marvel Studios tavalyi évben nyújtott filmes teljesítménye a Shang-Chi-t leszámítva finoman szólva sem volt éppen maradandó, így annyira talán nem meglepő, ha ezek után az ember akarva-akaratlanul is, de jóval nagyobb elvárásokkal tekintett a jövőbe, pláne a Doctor Strange, a multiverzumokat végre teljes pompájában megvillantani hivatott, második önálló kalandjának irányába. 

A felfokozott várakozásra pedig több jó oka is volt a Marvel rajongóknak, hiszen a Doctor Strange az őrület multiverzumában forgatókönyvét a Loki sorozatot is jegyző Michael Waldron, míg a rendezést a horrorfilmes legendaként is aposztrofált Sam Raimi kapta meg, aki azért tud egyet s mást, ha az őrületről vagy épp a szuperhősökről van szó. Papíron tehát minden adott volt ahhoz, hogy a Benedict Cumberbatch által sokadjára életre keltett varázsló, minden téren felrázza a Marvel Filmes Univerzumot. Ha felrázni nem is, de megkavarni mindenképp sikerült a manapság kissé elkényelmesedő formulát, a Doctor Strange az őrület multiverzumában ugyanis Sam Raimi szakértelmének köszönhetően, valóban merész lépéseket tett a horror filmes műfaj irányába. 

A horrort pedig érdemes szó szerint érteni, mivel Raimi a tucat Marvel filmekhez mérten egészen formabontó vizuális megoldásokkal darált le nagyjából mindenkit, akinek mindössze annyi szerepe volt a történetben, hogy a megfelelő helyen és időben a lehető legstílusosabb módon eltávozzon az élők sorából. Látvány tekintetében Raimi a rémisztgetésekkel egybekötött daraboláson kívül is totálisan eszeveszett tempót diktál, aminek a legnagyobb előnye és egyben hátránya, hogy az alig két órás játékidő nagyobb részében szinte egy pillanatra sincs időnk levegőhöz jutni. De nagyon nem is szeretnénk, hiszen amíg Raimi a vizualitással, addig a végre ismét remek formában lévő Danny Elfman, erőtől kicsattanó zenei megoldásaival csavarja el a fejünket. Kettejük kreatív energiáinak a kombinálásával pedig egy olyan őrülten szórakoztató audiovizuális koktél jön létre, amit egyszerűen tényleg bűn megtörni.

Márpedig Waldron a Loki sorozattal ellentétben papírvékony története alaposan belerondít az összképbe, aminek a legnagyobb hibája éppen az, hogy néhány fontosabbnak nevezhető cameon kívül, alig akar kezdeni valamit a címben is szereplő multiverzumban rejlő szinte végtelen számú lehetőséggel. Ezt a csúfos helyzetet Elizabeth Olsen már a WandaVision-ben is nagyon szépen árnyalt Skarlát Boszorkányának újabb, még nagyobb mélységet kapó személyes kálváriája menti meg, noha a történethez hasonlóan, igazán nagy meglepetésekre itt sem érdemes számítani. Cumberbatch Doctor Strange-ként viszont végre egészen szimpatikus irányba tereli el az önnön egójával folytonos harcban álló varázsló személyiségét, amiben erősen közrejátszik, az újonc Xochitl Gomez által alakított America Chaveze-nek a jelenléte, aki a pozitív-életvidám kisugárzásával, kvázi tökéletes ellenpólusként szolgált a jó doktor oldalán.

Összességében véve, habár nem vagyok maradéktalanul elégedett a Doctor Strange az őrület multiverzumában meghozott minden egyes kreatív döntéssel, azt mégis nehezen fogom tudni elvitatni tőle, hogy Kevin Feige-ék nagyon régen rukkoltak elő egy hangulatában és a látványvilágát tekintve is ennyire merész produkcióval, ami ugyan már ténylegesen elkezdte feszegetni a Marvel Filmes Univerzum jól ismert határait, de ahhoz egyelőre még nincs meg benne a kellő bátorság, hogy címszereplőjéhez hasonlóan legyen annyi mersze, hogy át merjen is lépni rajtuk.