Hamarosan bemutatják a mozikban a Ghost in the Shell élőszereplős adaptációját, Scarlett Johanssonnal a főszerepben. Ennek alkalmából egy cikksorozat keretein belül bemutatjuk a franchise ismertebb darabjait, a filmektől kezdve a sorozatokig. Elsőként ismerkedjünk meg az 1995-ös mozifilmmel, ami annak idején egy egész generációval ismertette meg az animék világát.

2029-et írunk. A harmadik világháború után az államhatárok elveszítették jelentőségüket, az országok helyét pedig egymással harcban álló városállamok és gigavállalatok által kontrollált területek vették át. A technikai fejlettség olyan magas szintet ért el, hogy a különféle elektronikus hálózatok az élet minden területére kiterjednek. Az emberiség elérte fejlődésének következő lépcsőfokát, hiszen aki megteheti, különféle kibernetikus implantátumokkal növelheti teste erejét, vagy egy kiberagy segítségével egyenesen a világhálóra kapcsolódhat. Ebben a technológiával átszőtt világban tevékenykednek a kiberterrorizmus elhárítására specializálódott 9-es Szekció tagjai, köztük a kiborg Kusanagi Motoko őrnagy. De még ők is emberükre akadnak, amikor szembekerülnek a Bábjátékosnak nevezett hackerrel, aki át tudja venni az irányítást mások kiberagya felett, és akár hamis emlékeket is képes beültetni. A 9-es Szekciónak mielőbb el kell kapnia a Bábjátékost, mielőtt kirobbant egy végzetes diplomáciai botrányt, eközben a fémtestben élő Motokónak a saját kétségeivel kell szembenéznie, hogy talán ő maga is csak egy mesterséges emlékekkel ellátott báb, aki valójában soha nem is élt.

Shiro Masamune 1989-ben indult mangájából 1995-ben készített animációs filmet a Production I.G stúdió, Oshii Mamoru rendezésében. A film óriási kritikai és közönségsikert aratott Japánban és a tengerentúlon egyaránt. Azonban valódi jelentősége még ezen is túlmutat: az 1988-as Akira és az 1993-as Ninja Scroll mellett ez a film volt az, ami megismertette az anime médiumát a szélesebb nyugati közönséggel. Maga a Ghost in the Shell pedig olyan hollywoodi rendezőkre gyakorolt nagy hatást, mint a Wachowski-testvérek (különösen a Mátrixon érezhető ez), de ide sorolhatjuk még James Cameront és Steven Spielberget is.

Véleményem szerint a Ghost in the Shell sikere mögött az áll, hogy képes ötvözni a látványos akciót a filozófiai gondolatokkal. A film egyik központi témája létünk egyik alapvető kérdése: mi teszi az embert emberré? Egy olyan világban, ahol képesek vagyunk a saját testünket felturbózni különböző implantátumokkal, hol húzódik a határ ember és gép között? Ha egy gépnek is lehetnek emlékei és érzései, akkor mi különbözteti meg az embertől? A filmben látható cyberpunk vízió remekül alkalmazható annak a gondolati csapásvonalnak a vizsgálatára, hogy a folyamatosan fejlődő technológia milyen hatással van az életünkre és az életről alkotott fogalmainkra.

A szereplőket is éppen annyira foglalkoztatják ezek a gondolatok, mint a film nézőit. Legfőképpen a főszereplőre, Kusanagi őrnagyra igaz ez, hiszen az ő kiborg testében az agya az egyedüli élőszövet. Ahogy halad előre a történet, úgy kérdőjelezi meg saját létezését, közben azzal nyugtatja magát, hogy nem attól lesz valaki ember, hogy milyen testbe, avagy „páncélba” van zárva a tudata, vagyis a „szelleme” (éppen ezért tartom értelmetlennek az élőszereplős filmmel kapcsolatban támadt botrányt, hogy milyen színésznő játszhatja el Motoko szerepét, de ez már csak az én magánvéleményem). Egy kicsit úgy érzem, hogy a film túlságosan is az Őrnagy karaktere köré épül, így viszont sajnos a 9-es Szekció többi tagja nem igazán tud kibontakozni. Batout és Togusát még viszonylag jól megismerjük közelebbről, de pl. Aramakiról és Ishikawáról szinte semmit nem tudunk meg azon kívül, hogy milyen pozíciót töltenek be a szervezeten belül.

A Ghost in the Shell CGI-vel ötvözött animációja a maga idejében megelőzte a korát, de ma sincs szégyellnivalója a látvány tekintetében. Az akciójelenetek dinamikusságukkal és innovatív képi megoldásaikkal még most is megállják a helyüket, legyen szó akár a piacon játszódó üldözésről, vagy Motoko és a póktank összecsapásáról. De az animáció igazi erőssége a hátterek megrajzolásában rejlik, amik olyan aprólékos részletességgel vannak megalkotva, hogy öröm nézni. Továbbá remekül teremt kontrasztot a film az egyes helyszínek között, ahogy a felhőkarcolók letisztult, high-tech miliőjéből leereszkedünk a talajszint mocskos, lepukkant nyomortelepeibe. Nem mehetek el szó nélkül a soundtrack mellett sem, ugyanis Kawai Kenji igazán különleges zenei aláfestést szerzett, amiben a futurisztikus dallamok a hagyományos japán zene elemeivel keverednek.

Egy szó, mint száz: a Ghost in the Shell egy igazi alapmű, nemcsak az animék médiumán belül, hanem az egész science-fiction műfajban is. Anime-rajongóknak egyenesen kötelező darab, de még azoknak is bátran merem ajánlani, akik szeretik a sci-fit, de nem néznek japán animációs filmeket, mert mentes azoktól a sallangoktól, amik egyébként elriasztanák az egyszeri nézőt.