Őszintén szólva már az első A függetlenség napja filmtől sem estem hanyatt, de az legalább szórakoztató volt a maga primitív és ostoba módján. Roland Emmerich ugyanis egyáltalán nem rendezői zsenialitásáról híres, hanem maximum arról, hogy több száz zsillió dollár értékű szídzsíáj effekttel teleküldött mozijaival nyújt afféle bűnös élvezeti értéket a nagyérdeműnek (talán A hazafit mondanám messze a legértelmesebb filmjének). A Függetlenség napja második részére 20 esztendőt kellett várni…Nos, József Attilához hasonlóan én inkább eladnám ezt a húsz esztendőt az Ördögnek, minthogy még egy ekkora galaktikus trágyadombot nézzek. Hogy miért? Vonjuk fel a csillagsávos lobogót, és készítsük a tűzijátékokat.

Nyú teknolodzsí
A film forgatókönyvírói nem erőltették meg magukat különösebben, hogy valami igazán ütős történetet hozzanak létre. De miért is kellene, hisz ez egy Roland Emmerich film, nemde? Ide katasztrófa és apokalipszis kell, lásd 2012. A történet 20 évvel az 1996-os idegentámadást követően játszódik. Az emberek eltanulták a földönkívüli technológiát (már az Area 51 sem a régi), és úgy tűnik, végre megvalósult a Fukuyama-féle „történelem vége” utópia is. Fajunk most már egységbe forrt, a bolygónkon már nem dúlnak háborúk, a Holdon pedig előretolt helyőrség védelmez minket… ekkor éri a Földet az agresszív űrlények újabb támadása. Sajnos, azóta planétánk hős védelmezője, Will Smith életét vesztette, de szerencsére itt van nekünk a fia (akit hála az égnek nem az igazi fia, Jaden játszik), több ifjú titán és persze a régi motorosok, mint Bill Pullman és Jeff Goldblum. Vajon kinek tett jobbat a 20 évnyi felkészülési idő?

„O say can you see…”
Roland Emmerich német származása ellenére igencsak magáévá tette az „amerikai álom” eszményé, és ez a szemléletvilág itt is visszaköszön, olyannyira, hogy azt még bizony Michael Bay is megirigyelné. Bár kapunk egy rövid afrikai és londoni kitérőt, de természetesen most is az amerikai egyesült államok polgárai a hős világmegmentők, akik akár önként is szívesen áldozzák életüket a Hazáért és a bolygóért. Helyenként már csak az amerikai himnusz felcsendülése hiányzott ahhoz, hogy a túláradó patriotizmus teljes legyen. Félreértés ne essék, semmi baj a hazafias érzelmekkel, de az ilyen giccsbe hajló pátoszparádétól valamiért mindig is irtóztam. A hazafiban valahogy elmegy az ilyesmi, de itt már a jó ízlés határát súrolja. Egyszerűen nem hiszem el, hogy az amerikaiak vagy bármely nemzet fiai tolonganának azért, ha meg kell halniuk. Amikor pedig Bill Pullman megpróbálja felülmúlni az első részben elmondott beszédét, hogy William Wallace és Aragorn fekete kapui beszéde nyomdokába lépjen, hát ott elfogott a röhögési inger. Ilyen beszédeket talán a legdemagógabb diktátorok sem engednek meg maguknak….

Eredeti ötlet? Ugyan már!
Ahhoz képest, hogy a film alapfelállásában azért lenne potenciál, A feltámadás szinte sportot űz a fantáziátlanságból. A karakterek mintha nem rendelkeznének önálló akarattal és személyiséggel (ez alól talán csak Goldblum faterja és az őrült tudós a kivétel), mintha mindannyian a már említett amerikai álom reprezentációi lennének. Az első rész még bővelkedett vicces és egész ötletes beszólásokban, szituációkban, az ember milliók pusztulása mellett. Nos, ha itt valamit is humornak szántak, az kb. annyira volt friss és szellemes, mint egy Sas-kabarés előadás a Mikroszkóp-színpadon. Az alkotók próbáltak némi feszültséget vinni a két fő pilóta kapcsolatába, ám ez kidolgozatlan és erőtlen lett. Az elvileg nálunk fényévekkel fejlettebb idegenek – akikből ezúttal más fajt is megismerünk – pedig még mindig állatias rovarszerű lények, nem pedig VALÓDI értelemmel rendelkező teremtmények. Érdekes módon a technológiájuk sem fejlődött olyan jelentősen (mondjuk mit várunk egy olyan fajtól, akiket egy vacak számítógépes vírus fegyverzett le az első részben). Emmerich és csapata megpróbált némi diplomáciai hacacárét is bevonni az idegenek látogatásával kapcsolatban, de ez csupán félresikerült kísérlet maradt. A gondot ugyanis az okozza az embereknek, hogy a sztori elején még nem tudni, hogy a látogatók valóban a minket megtámadó ellenséges alienek, avagy egy másik esetleg barátságos faj. Ez azonban kibontatlan marad a film végéig, ahol a probléma meglehetősen blőd fordulatot vesz, okot adva ezzel egy harmadik film elkészítésére.

Amikor a látvány erőszakot tesz a nézőn
A színészek munkáját nem minősíteném, mert nem megírt karakterek eljátszása egyszerűen lehetetlenség. Az alkotók úgy érezték, ha minden egyéb dolog kukába való, akkor legalább a látvány legyen igazán univerzális, bár ez is csak akkor ér valamit, ha maga a képi megvalósítás is rendelkezik egy külön megtervezett önálló dramaturgiával. Emmerich ezt az elvet valószínűleg az Empire State Buildingről hajította ki, mert a film az öncélú és értelmetlen látványvilág magasiskolája, amely nyugodtan lepacsizhatna az Armagedonnal vagy akár a Transformersszel. Viszont ha látni akarsz egy Godzilla méretű alien királynőt – fúúú, nem is tudom, melyik filmből vehették az ötletet -, amint eszetlenül futkározik a nevadai sivatagban és közben repülőket tör össze, miközben a lábai között egy régi tragacs iskolabusz „száguldozik”, akkor ezt a filmet neked találták ki. Én viszont úgy éreztem magam, mintha Roland Emmerich megerőszakolna a vásznon látható baromságokkal.

Született július 4-én
Összességében a Feltámadás azon kevés filmek közé tartozik, amikről szinte semmilyen pozitívumot nem vagyok képes elmondani, pedig nem vittem túlzásba az elvárásaimat Emmerich mozijával kapcsolatban. Ha valaki egy minden értelmet mellőző öncélú CG-orgiára vágyik, az lehet élvezni fogja, de én utólag sajnálom azt a pénzt, amit a mozijegyre kiadtam, jobbat sörözöm abból a zséből a haverokkal, és azzal még tartalmasan is szórakozom. Lehet, hogy az amerikai mozik július 4-i slágerfilmje ez lesz, de én már most a Feltámadásnak adnám az Arany-málnát, ha nem tudnám, hogy még egy Ben Hur remake is érkezik a nyáron.

Mi van veled Hollywood????