90. életévét töltötte be nemrég Jean-Luc Godard, akinél aligha van érdekesebb gondolkodású és hajú ember a filmtörténelemben. A gondolkodó jelzőt nyugodtan használhatjuk a párizsi születésű, svájci állampolgár esetében, munkái szinte kivétel nélkül tartalmaznak valamilyen felvetést, amin sokáig lehet csámcsogni. Sajátos, elsőre furának és értelmetlennek tűnő logikája alapján készíti a filmjeit, emiatt egyáltalán nem csodálkozhatunk, hogy egy színi előadás során egy random SS-feliratot és egy tigrist láthatunk. Mielőtt részletesebben szemügyre vennénk négy filmjét, fussuk át Godard életét röviden.

– ,, Azt ugye azért Ön is elismeri, hogy egy filmnek kell, hogy legyen eleje, közepe, vége?!”

– ,,Hát persze! Csak nem feltétlenül ebben a sorrendben.”

A Sorbonne-ra járt, etnológiát hallgatott, de tanulmányai mellett gyakran látogatta a mozikat, filmklubokat, ahol megismerkedett későbbi barátjával és kollégájával, a francia újhullám másik oszlopos tagjával, Francois Truffaut-val. Kezdetben rövidfilmeket forgatott, melyekhez a szükséges pénzt gátépítésen végzett munkákért kapta. Ezzel párhuzamosan folyamatosan írt filmkritikákat az André Bazin által alapított Cahiers du Cinema-ban. Az ennél az újságnál dolgozó fiatal kritikusoknak köszönhetjük a szerzői film létrejöttét. A legegyszerűbben úgy lehetne megfogalmazni, hogy a szerzői film egy olyan mű, ami az alkotója belső világába, a világról alkotott látásmódjába nyújt betekintést.

Középszerű rendezőnek itt nincsen helye, az egyedi gondolkodásmódnak annál inkább.

Olyan embereket kerestek és akartak a filmes kánon részévé tenni, akik a markáns hangjuk által kitűnnek a szürke tömegből. Ezt nagyon jól tették, mert a mai napig vannak ilyen filmkészítők (pl. Tarantino, Eggers).

Bár Godardék filmes karrierje előtt is volt példa személyes hangvételű filmre (Bergman: Börtön), a hatvanas évektől indult virágzásnak ez a fajta filmkészítés, valamint innentől létezik az a bizonyos mély szakadék a közönségfilm (a kritikusok is közönség, de ebbe most ne menjünk bele) és a művészfilm között. A Nouvelle vague (francia újhullám) elindulása óta Godard filmjeit három csoportba szokták besorolni. A három Anne-korszakok feleségei után lettek elnevezve, megtisztelve az éppen aktuális múzsát vagy alkotótársat. A hatvanas évek nagy részében általában egy-egy műfaj előtti egyszerre tiszteletadó és parodisztikus filmet készített, most leginkább erről az időszakáról lesz szó. Az évtized végén történő balra húzódása politikai kiáltványokat, maoizmust propagáló rövidfilmeket eredményeztetett, egészen az 1968-as évig.

Ugyanis egy autóbaleset miatt két évre Godard kikerült a reflektorfényből. A hetvenes években visszatért a filmhez, ezúttal még radikálisabb céllal. Még inkább lecsupaszította a formanyelvet, közel nézhetetlenné téve a végeredményeket (Passiójáték, Minden rendben, A mi zenénk).  Manapság visszavonultan él a svájci Rolle-ban, ahol továbbra is kísérletezik a filmmel, mint művészeti ággal. A 2010-es évek is gyümölcsőznek bizonyultak számára, gazdagodott egy tiszteletbeli Oscar-díjjal, illetve ’13-ban (Búcsú a nyelvtől) és ’18-ban (Képes könyv) jelentkezett egy-egy filmmel, amik már teljes mértékben elszakadtak az épkézláb narratívától. Ahogy korábban Fellini esetén, most Godardnál is ajánlunk pár fontosabb filmet az olvasóknak. Ezek nem feltétlen fogják elnyerni maradéktalanul az elismerést, de hogy jó ideig a nézővel maradnak, az teljesen biztos.

Kifulladásig (1960)

Mi mással kezdhetnénk ezt az életrajzzal egybekötött ajánlót, mint alanyunk karrierjét megalapozó és a francia hullám egyik alapkövének számító filmmel, a Kifulladásiggal. A papa mozija halott, Szerelmem, Hiroshima és társai lepik el a mozikat, a nézői részről is elég nagy lesz a kíváncsiság az ilyen stílusú filmek iránt. Pedig a történet egyáltalán nem világmegváltó. Adva van egy kisstílű autótolvaj, Michel (Jean-Paul Belmondo), aki az egyik sikeres akciójának során lelő egy rendőrt. Nagy erőkkel kezd folyni ellene a nyomozás, Franciaországban ezért nem marad számára hely. El is tűnne, de nem akarja hátrahagyni szerelmét, az amerikai lányt, Patriciat. A nőnek bár vannak érzései a férfi iránt, de karrierjét is fontosnak tartja, ezért habozik a döntésének meghozatalát illetően. Nem a cselekmény újdonságától fogjuk lerágni a körmeinket az ujjainkról. Egy szimpla történetről van szó, ami egyszerű emberekről mesél, újító megvalósítással.

,,Mi a legnagyobb célja az életben?”

,,Halhatatlanná válni, aztán meghalni.”

A Kifulladásig intenzív, sodró lendülete az évek alatt nem kopott semmit, sosem tudhatjuk, hogy a ketyegő bombaként funkcionáló, a háttérben megbúvó korábbi gyilkosság mikor csap le a tettesre. A párbeszédek kifele mutatnak a cselekményből, nem viszik előbbre a történéseket, inkább a figurák lelki világát mutatják be. Olyanok, mint amilyeneket a valós életben lefolytatna egymás között két ember.

Nem csak emiatt vált élővé ez a film.

Berendezett díszletek helyett utcákon forgattak, mindenféle előkészület nélkül, nem csoda, hogy rengeteg bámészkodó akarva-akaratlanul a kamerába nézett. Sorra felbukkannak még az ,,újhullámosok” kedvenc kávézói, mozijai, amik még életszagúbbá teszik a kész filmet. A tudatosan megszerkesztett, kizökkentő vágások azért mindig a tudtunkra adják, hogy egy filmet látunk, de ennyi baj legyen. Már premierkor egyből voltak, akik zseninek titulálták Godardot és természetesen az ellentábor is bőven képviselte magát (a felesleges és az amatőr jelzők hangzottak el leginkább). Mindenesetre, a Trauffaut forgatókönyvéből készült film rengeteg irodalmi, filozófiai, filmes utalást tartalmaz, de elsősorban az amerikai, bűnügyi alkotások előtt tiszteleg. Belmondo cigarettázik, ül, beszélget, újságot olvas, köpenyt hord, de leginkább a szabadság jellemzi.

Éli az életét – tizenkét képben (1962)

Már a legelső, nem megszokott képkocka elég ahhoz, hogy tisztában legyünk a film szerzőiségével. A nemrég elhunyt Anna Karina színésznő arcát látjuk közelről, különféle szögekből felvéve, miközben egy szívfacsaróan szomorú, többször visszatérő, gyönyörű zene szól. A későbbiek során hasonló torokszorító jelenetek következnek, összesen tizenkettő. Egy fiatal nő élete bontakozik ki előttünk, név szerint Nanáé, aki kisgyermekét és férjét is elhagyta azért, hogy színésznői álmait valóra váltsa. Ez meglehetősen önző tett volt a részéről, ugyanakkor mégsem tudunk dühöt tanúsítani iránta. Célját nem tudta elérni, helyette prostitúcióval próbálja magát fenntartani, ennek az életmódnak a teljes körű kiszolgáltatottságán van a hangsúly végig. A társadalom szélére jutott lány tragikus sorsát Edgar Allan Poe Az ovális arcképének felolvasása, valamint Carl Theodor Dreyer Jeanne d’Arc szenvedései utolsó képsorai előlegezik meg.

Végig tisztában vagyunk vele, hogy ennek az eseménysorozatnak nem lesz és nem is lehet jó vége,

bármennyire is akarjuk, hogy a főhősnőt ez a társadalmi mocsár ne nyelje el teljes mértékben és maradjon meg a tiszta lelkéből még valami. 

,,A tyúk egy olyan állat, aminek van külseje és belseje. Ha eltávolítjuk, a külsejét marad a belseje. Ha pedig eltávolítjuk a belsejét, meglátjuk a lelkét.”

Megvalósítás szempontjából itt is abszolút a nézők elidegenítése zajlik. A szereplők sokáig a kamerának háttal beszélgetnek, majdnem négy percen keresztül láthatunk egy testleíró levélírást és vágatlan táncjelenetet (maga Tarantino is megidézte ezt a képsort a Ponyvaregényben). Filmtörténeti szempontból technikailag az egyik legszebb, tartalmilag az egyik leglealacsonyítóbb montázst itt találjuk meg, amelynek a megnézése során a női kiszolgáltatottság teljes mértékben megtestesül (méghogy Godard nem tud komoly lenni). A filozófia szakosoknak már csak Brice Parain felbukkanása és a vele történő eszmecsere miatt is érdemes belenézniük ebbe az 1962-es művébe. Az Éli az életét nem egy tematika kifigurázása, nem szatíra, hanem színtiszta súlyos dráma, ami felszabadító mozzanatai ellenére inkább tragikumával marad meg az ember emlékezetében.

Bolond Pierrot (1965)

A szabadság francia szimbóluma, Marianne (Anne Karina) és a commedia dell’arte fehér ruhás, szomorú bohóca Pierrot (Jean-Paul Belmondo) járják Franciaországot, miközben mindenféle zűrös kalandba keverednek. Ponyvai alapjai miatt a történet nagyjából egy mondatban összefoglalható. Lionel White regénye

egy valahol elkezdődő és egy valahol lezáruló keretben tartja a filmet.

Az elbeszélésnek csupán az alapjai lettek átemelve, Godard teljes mértékben saját képére formálta az alapanyagot. A Kifulladásiggal ellentétben itt nem csak a bűnügyi történetek előtt folyik a tisztelgés, hanem a hét művészet mindegyik ágazata felé. Bármelyik pillanatban felbukkanthat egy művészettörténeti elemzés, utalhatnak egy könyvre, vagy annak az írójára, de egy hosszabb, filmekről szóló eszmecserét is elcsíphetünk. Már ezek alapján érzékelhető, hogy a Bolond Pierrot egy borzasztóan öntelt, frusztráló élmény.

Godard egyszerűen nem ad kulcsokat az értelmezést jelentő ajtóhoz.

Mindössze a már meglévő tudásodra tudsz csak támaszkodni, hol kevesebb, hol több sikerrel (az első pár percben egy Velázquez életéről szóló felolvasást hallhatunk Élie Faure tollából). A fő motívum mégis a szabadság, annak az üldözése, elérése és elvesztése. A szereplőink autóikkal egyszerre több minden elől menekülnek. A fogyasztói társadalom, a rájuk erőltetett, kötelező szerepkörök, a szigorú törvényekkel körülhatárolt jólét általi megszorításokból akarnak kitörni, még akkor is, ha közben egy francia Bonnie és Clydedá válnak. A főszereplő párossal valamennyire azonosulni is lehet, főleg Belmondo karakterével, aki a burzsuj  keretek között megrendezett partin tökéletesen szemlélteti megszökésének okát.

,, Kihez beszélsz?”

,,A nézőkhöz.”

Általánosságban elmondható, hogy a megtekintés közben nem mindig vagyunk tisztában a látottakkal. Ez több ok miatt van így. Egyrészt a párbeszédek hol végtelenül bugyuták és leegyszerűsítettek, hol pedig a legjelentéktelenebb mondatrészig ki vannak dolgozva, másrészt az állandóan változó narrátori szerep miatt nehezen eldöntheti hol és mikor járunk a cselekmény során. A film művészeti galéria jellege sem a nézői elvárások szerint lett kialakítva,

sok esetben sötétben tapogatózunk az utalások sűrűjében.

A Bolond Pierrot saját korára is reflektál a vietnámi háborús betéttel, ami mai szemmel nézve sértően sztereotip, de akkoriban ez bőven a jóízlés határain belül volt. Ezen kívül a teljes élmény végett Anne Karina a szerelemről énekel, Jean-Paul Belmondo nevetségesen és reálisan verekszik egyszerre, a duónk tengerbe vezet és ollóval történnek a gyilkosságok. Az egésznek a betetőzése érdekében pedig ott van a végtelenül groteszk haláljelenet. A lassú lefolyása, illetve a korábban említett túlságosan intellektuális mivolta miatt nehezen befogadható a Bolond Pierrot. Türelmet és utánolvasást mindenképpen igényel és csak ezek után szabad elhelyezni a filmes élményeink tárházában. 

Week-end – egy kozmoszban elveszett film (1967)

Egy francia házaspár eldönti, hogy mindenáron pénzt szereznek maguknak. Ehhez semmi mást nem kell tenniük, mint eltenni láb alól a feleség édesapját. Hétvégére autóval el is indulnak a szeretett rokonhoz, de tervüket több dolog megakadályozza, forgalmi dugótól elkezdve a mozarti zongoraelőadásokig.

A bizonytalanságot fokozza, hogy szeretőikkel még egymás meggyilkolását is tervezik,

valamint, mindennek tetejébe még egy kannibál csoporttal is találkoznak. Hagyományos narrációról itt sem beszélhetünk, történések laza szövedékéről annál inkább. Itt már erősen megjelenik Godard baloldali gondolkodása, szinte nincs is olyan jelenet, amiben ne jelenne meg valamilyen módon az osztályharc. A kizsákmányolást, ha éppen szükséges, egy szimpla autós ütközéssel összehozza, de akár egy szemétszállító konténeren a 67-es év politikájára is reflektál. Az autózás élménye van még a középpontba rakva. A francia közlekedés minden őrületének, szabálytalanságának a tanúi lehetünk (ha ettől valaki nem utálja meg egy életre a vezetést, akkor semmitől), miközben az időnként felbukkanó, gyorsulást imitáló feliratok felbukkannak.

Az egész Week-end-től nyugtalan lesz az ember.

A felsorolt filmek közül talán ez zökkenti ki a legjobban a közönséget a komfortzónájából. Az alcím sem véletlen egyáltalán. Szándékosan játszik a nézői türelemmel mindössze azért, hogy az emberi rosszindulatot, gusztustalanságot bemutassa. A cél szentesítette az eszközt, ez a film minden eszközével, minden megmozdulásával aljas, undorító és felháborító. Bár szatirikus hangvétel is átlengi, és néhány esetben valóban lehet nevetni a látottakon. Az utolsó húsz percben megjelenő kannibálos szál számomra erőltetett volt, értettem az okot, amiért bekerült, de még így is kilógott a korábbiakhoz képest. A Bolond Pierrothoz hasonlóan itt is lebomlik a negyedik fal, a szereplők többször (általában utak mellett sétálva) a tudtunkra adják, tisztában vannak fele, hogy egy filmben szerepelnek. Az életmű ebben a korainak nem számító szakaszában már egyáltalán nem csodálkozhatunk ezen.

,,Micsoda egy rohadt film ez. Csupa mocskos alakkal találkozunk.”

Már csak ez az egy mondat kidob minket a filmből (ha a korábban felsorolt tényezők már nem tették meg). Szerencsénkre, vagy szerencsétlenségünkre folyamatosan bombáznak minket hasonló kijelentésekkel. Ezeknek az ismétlődése miatt jogosan merül fel a kérdés, mi miatt került bele mindez a kész filmbe? Mi miatt nézünk meg egy  körülbelül nyolc percen át tartó dudálásokkal teli karambolt? Mi okunk rá, hogy egy fiatal lány és egy középkorú mezőgazdász veszekedését hallgassuk a kommunizmusról, vigyorgó emberek társaságában? Miért szaval francia forradalom korabeli jelmezben egy kietlen síkságon egy férfi? Milyen célt szolgáltak ezek az öncélúan ható eszközök?

Godard csak el akarta borzasztani az érdeklődőket. Több mint ötven év távlatából azt kell mondanunk, gratulálunk, sikerült!

Ezt a listát még sokáig lehetne folytatni. A kilencven éve alatt Jean-Luc Godard jobbára mindent megtett a filmmel, mint anyaggal, amit meg lehetett. A dohányt kukoricapapírral szívó rendező mozgóképeit nem könnyű műfaji szempontból meghatározni, nem is nagyon lehet erős szerzőiségük miatt. Ha nem is vagyunk oda teljesen az életművéért, egyes alkotások filmtörténeti jelentőségét nem lehet megkérdőjelezni, bármennyire is sokszor szeretnénk. Filmjei tartalmilag még ha néha egy adott korhoz is kötöttek, formailag mai napig frissnek, üdítőnek hatnak. Tehát összességében azt is mondhatjuk, hogy

Godard olyan, mint Lenin. Élt, él és élni fog!