Szerintem a legtöbben egyetérthetünk abban, hogy az okos technológiák és AI rendszerek fejlődése meghatározó manapság, és továbbra is a legnagyobb kérdéseket és titkokat ez a téma rejti magában. Izgatottsággal és félelemmel kísérjük végig az újdonságok debütálását a piacon és elgondolkozunk azon, mi lenne, ha ezek az eszközök egyszer öntudatra ébrednek. A 2025-ben érkezett Cassandra című minisorozat is ezt a témát kívánja meglovagolni, azonban egy másik megközelítésből.

Samira (Lavinia Wilson) és David (Michael Klammer) két gyermekükkel egy vidéki házba költöznek, hogy új életet kezdhessenek. A ház otthonos, nagy, csendes, de korántsem átlagos. A lakás szunnyadó titka egyszer csak felszínre bukkan, amikor Fynn (Joshua Kantara) megbütyköli a házban talált háztartási robotot, Cassandrát. A kis gépecske rendkívül praktikus, saját rendszere által irányítja az egész komplexumot, de ez csak a felszín. Samiráék élete egy csapásra terrorba fordul át, amikor Cassandra valódi énje és céljai a felszínre kerülnek.

Rövidebb, de annál velősebb

Bővebben nem is érdemes a sztorival foglalkozni, hiszen a sorozat sem húzza sokáig az időnket. A Netflix 6 részes minisorozata ugyan nem hosszú, de annál több mondanivalóval bír. Jómagam kevésbé vagyok otthon a német filmgyártásban, hisz a filmipar ezen szegmense Európán belül sincs épp a figyelem középpontjában. Benjamin Gutsche rendező nevét korábban nem is hallottam. Kicsit utánajárva a direktor munkásságának rá is jöttem, hogy 2010 óta fennálló munkásságából semmit sem ismerek. Nincs is olyan hatalmas választék. Pár rövidfilm és néhány sorozat írható Herr Gutsche számlájára, ezek közül egyik a Cassandra.

Rövidfilmes múltját tekintve Benjamin Gutsche nem szereti túlnyújtani a bemutatott anyagot. Kurtább, de annál beszédesebb sztorikat a képernyőre vinni szerintem az egyik legkreatívabb dolog a mozgókép-készítés területén és a Cassandra voltaképp jeleskedik ebben a kategórában. A sorozat elég jól beosztja saját idejét, a történet szempontjából csak a leglényegesebbekre koncentrál. Úgy érzem, a témát tekintve sikerült mindent kivesézni, és személy szerint bennem nem maradtak kérdések.

Nem gondolnám, hogy ez annak tudható be, hogy érdektelen lenne, amit látunk. A Cassandra az első résztől az utolsóig mindig tartogat magában valamiféle titkot, hogy folyamatosan fenntartsa a figyelmet a néző részéről. Köszönhető ez a nem túl egyedi, de annál feszültebb és érdekesebb történetvezetésnek, amely által az egész sztorit tálalja.

A múltban rejtőző puzzle darabkák

Az időben való ide-oda ugrálgatás nem nevezhető példa nélkülinek dramaturgiai szempontból, viszont alkotóként annál nehezebb bánni ezzel az eszközzel. Ha nincs a tartalom mögött egy megfogható és logikusan értelmezhető rendszer, akkor össze is omlott az egész. Benjamin Gutsche nemcsak a rendezői, hanem az írói széket is elfoglalta, de nagyon jól is tette! A forgatókönyv célja az volt, hogy a teljes történet apró szeletenként álljon össze, és a néző kis lépésekben ismerhesse meg a környezetet, a szereplőket és magát Cassandrát.

A jelen történéseiből minden részben visszaugrunk kicsit a 70-es évek nyugat-német világába. Ugyanezzel a módszerrel a főszereplő család múltja is felszínre kerül. Az információk kis mértékű adagolása mindig felkelti a nézőben a kíváncsiságot, hogy vajon mi történhetett ezután? Ki ez a Cassandra? Mi történt Samira családjával ezelőtt, hogy ennyire ott akarták hagyni előző életüket? A sok-sok kérdés végül mind tisztázásra kerül és az apró információ szeletekből áll össze a történet egy koherens egésszé. A végeredmény feszült, megrázó és elgondolkodtató.

Az alapkonfliktus azonban mára már eléggé agyonhajszoltnak mondható. Az „átlagos család, akik új otthonba költöznek, hogy kiszakadjanak a régmúlt viszontagságaiból és új életet kezdhessenek” valóban nem hat már az újdonság erejével. Azonban be kell látnunk, hogy ez a bázishelyzet még mindig a legegyszerűbb módja annak, hogy egy történet beinduljon. A sorozat karaktereit és személyiségüket is láttuk már ezer meg egy helyen.

Ami működik, azt ne bolygassuk!

Daniel, a híres író, akinek szembe kell néznie saját alkotói válságával, akár egy Stephen King adaptációból is előugorhatott volna. Samira a horrortörténetek tipikus családanyája, akinek már rögtön az első perctől kezdve gyanús a házat irányó mesterséges intelligencia. Természetsen mihelyst hangot ad gyanújánat, senki nem hisz neki. Fynn a kamaszkor közepén álló fiatal, az új környezetbe való beilleszkedés nehézségeit és saját érzelmi válságait mind a hátán hordozza. Junoe, a család legkisebb gyermeke pedig naiv és manipulálható.

Sablonos karakterek ugyan, de tényleg probléma ez? Igazából írói szempontból még mindig egyszerűbb jól megszokott karaktereket eladni a közönségnek, akikkel egyszerű azonosulni, minthogy időt és költséget égessenek el az alkotók azon görcsölve, hogy mindenképp újat mutassanak a nézőknek. A klisésnek ható család komor és szürke háttértörténete azonban sikeresen kiemeli őket az érdektelenségből. A reflektorfényt még ígysem happolják el Cassandra elől, aki kétség kívül a legérdekesebb szereplője az egész sztorinak.

Ahogy szépen lassan tisztul le előttünk a kép, és megismerjük ennek az AI-nak a múltját, rájövünk, mi is a háttere a robot féktelen irányítási vágyának és terrorizáló hajlamának. A motiváció világos és könnyen érthető, és egy kicsit azonosulni is tudunk vele. Hiába a klisés alaphelyzet és a sablonos karakterek, a köréjük épített történet feszült, izgalmas és átélhető.

Összegzés

Összességében a Cassandra egy teljesen jól felépített sorozat, amely nem rabolja sokáig az időnket. A 6 rész elég gyorsan kipörgethető és a múltba való visszatekintések képesek a végéig fenntartani a figyelmünket. Habár a karakterek nem mondhatók különösebben egyedinek, ez mégsem róható fel akkora hibának. A szereplőkkel így legalább egyszerű azonosulni, valamint az apránként adagolt infómorzsákkal teljesen letisztulnak a motivációik és hátterük. Kétséges, hogy lenne létjogosultsága egy második évadnak, hiszen a sztori az utolsó résszel teljesen bezárul és aligha hagy kérdést maga után. A mémmé vált betétdalt pedig garantáltan halljuk akkor is a fejünkben, amikor épp másra kellene koncentrálnunk.