Film

Gyönyörűbb a gyönyörűnél, de nem tökéletes – A szer kritika

Legalábbis ezt állítja a Dennis Quaid által alakított ripacs médiamogul (a beszédes nevű Harvey), amikor széles vigyorral az arcán közli az ötvenéves Elisabeth Sparke-lel, hogy az öregsége miatt többé már nem tartanak igényt a televízióban a testformáló szolgálataira. Az egykori híresség számárra felfoghatatlan és elfogadhatatlan az idősödéssel együtt járó fizikai változás, ezért olyan útját választja a megfiatalodásnak, ami szó szerint és átvitt értelemben is beláthatatlan következményeket művel a testével.

Elisabeth Sparke az Demi Moore, és Demi Moore az Elisabeth Sparke. Két eltérő nevű, egymásra döbbenetes hasonlító, az örök fiatalság oltárán feláldozott, majd annak rendje és módja szerint eldobott, azonos művészeti ágban tevékenykedő hölgy, akik mégis osztozkodnak a közös sorsban. Karrierjük elején mindkettőjüket a mennyekbe emelték, jobbnál jobb lehetőségekhez jutottak a külső attribútumaik alapján, ünnepelt sztárok voltak a film világában és azon túl is. A média napi szinten foglalkozott velük, címlapfotókon mutogatták őket, interjúk sokaságát adták és természetesen csillagot kaptak a hírességek sétányán. A tükörben és a kamerák lencséjében mutatott angyali arc az idő múlásával azonban megmutatta gyarló és természetes formáját: ráncok jelentek meg rajta, üzenve tulajdonosának, hogy hamarosan már az a bizonyos B-oldal fog pörögni a személyes lemezjátszón.

Ahogy Moore egyre inkább kijjebb került a celeb periférián és már csak kisebb presztízsű filmekben és sorozatokban kapott lehetőségeket, úgy Sparkle Hollywood fellegvárából a TV-ben mutatott aerobikshow-ban találta meg az utolsó mentsvárát, amivel még valamennyire kaphat abból az egykori öntömjénező csillogásból. Az ötvenedik születésnapja beköszöntével pedig ezt is elveszik tőle. Egy iszonyatosan elegáns étteremben közli a producere vele, hogy a külseje miatt a saját műsorában lecserélik egy fiatal húszévesre, hiszen Elisabeth már nem tud annyi nézettségi rekordot produkáló férfitekintet vonzani a külsejével. Nem sokkal később a kisemmizett ex-sztár egy orvosi vizsgálatnak köszönhetően ismerkedik meg a DNS-módosításra képes Substance nevű szerrel. Az anyag a felhasználója számára az „önmaga jobb verzióját” kínálja, injekciós beavatkozások, illetve pár alapszabály betartásával – miszerint hetenként változó periódusban cserélgetnie kell a saját és a létrehozott, belőle született fiatalabb testét – ismét része lehet abban a sikerben, amely egykoron megillette őt.

Coralie Fargeat már az első filmjében, a rape and revenge alzsánert felmelegítő, annak esztétikai túlkapásait négyzetre emelő A bosszúban (2017) is erős vonzalmat tanúsított a női test roncsolása iránt, és szerencsére itt tényleg sikerült elengednie a maradék józan észt jelképező gyeplőt. A szer forgatókönyvéhez leporolta a Reality+ című kisfilmjének a hamis valóság kérdésével foglalkozó alapötletét, és átemelte azt a celebritás világába. A végeredmény pedig egy ízig-vérig gyomorforgató indulatos film lett, amiben minden pofon a legmegfelelőbb helyre irányul. Fogkihúzások, tűszúrások, belsőségek, romlott ételmaradványok, elhalt végtagok – csak pár sokkhatással párosuló szélsőséges eszköz, amit A szer felmutat, hogy a test kiárusítása mellett a hamis ígéretekkel, befolyásolással, bicskanyitogató hazugságokkal parodisztikus médiakritikát fogalmazzon meg.

Egyáltalán nem fél elidegenítő betéteket hosszan és érzékletesen mutatni, az extravagáns metaforái láttán már nem is lehet eldönteni, hogy tulajdonképpen hol kezdődik az emberi test és annak mikor veszi át a helyét a kibelezett romlott csirke, vagy más, hasonló főzési szakértelemmel elkészített étel. Mindez annak az eszmecsomagnak a szolgálatában áll, aminek a szálait egyenként nagyjából úgy lehetne elnevezni, hogy önértékelési problémák, testképzavar, magány. Egymás utáni, modern korunk globalizmusából fakadó egzisztenciális problémák, melyek a film első felében dominálnak igazán.

A szerben ugyanis két műfaj, ha úgy tetszik két irányzat találkozik egymással, az említett melodrámai szálakkal teletűzdelt, Elisabeth-nek tulajdonítható dráma mellett az évtizedekkel korábban David Cronenberg nevével népszerűvé vált testhorror is tiszteletét teszi a filmben, ami már a történet szatíra részéért felel – és miközben ez a két tendencia egymást váltogatva harcol a dominanciáért, úgy küzd meg egymással a két nő is, Elisabeth és az ő fiatal verziója, Sue is. A konfliktusuk oka egyértelmű és látva a felszíni csillogásért folytatott elkeseredett küzdelmet, érthető is: Sue nem szeretne hetente életet cserélni a gazdatestével, egyedül önmagának akarja az egész édes tortát. Ennek érdekében többször is felrúgja a szerrel kapcsolatos íratlan szabályokat, veszélybe sodorva ezzel Elisabeth életét is.

A szer a kettejük viadala által az elégedetlenség torz tükrét kínálja nekünk. A címszereplő anyag jótékony hatására az önmagunkkal folytatott belső harc terei láthatóan kívülre kerülnek, a skizofrén tudat pedig elválaszthatatlanul összeforr a testképzavarral. Korábban Elisabeth a maga szolid tornájával formálta emberek tucatjainak a testét, most már a fiolák alakítják át szélsőségesen az övét és bár látszólag az ő kezében van az irányítás – ugyanis fiatal énjével karöltve tökéletesen megvezeti a rá szemet vető férfiakat –, a szer folyamatos adagolásával ugyanúgy a férfihatalomnak hajt fejet – nem csupán a testét, hanem a lelkét is kiszolgáltatva ezzel.

A szatirikus metamorfózis gyors vágásokkal, az emberi test minden apró szegletébe betekintést adó undorító közelikkel (semmi nem marad fedetlenül) és a hosszú snittekkel Fargeat mind a szépség-, sztár-, és fiatalságkultusz ironikus szemléltetését kínálja. A hófehér fogak, formás fenekek, selymes bőrök bálványozása egy dekadens tükörképen keresztül szemlélhetők igazán, egyáltalán nem a férfiszemek kényelmes és megnyerő kiszolgálásért vannak, sokkal inkább a női test férfielvárásokhoz alkalmazkodó mérgező tökéletesítés felhívásáért.

Fargaret nem is szeretne finomkodni. Áthallásokban gazdag filmjében Demi Moore bátor, önreflexív castingjával és Margaret Qualley szintén merész, ugyanakkor pesszimistán profetikus szerepeltetésével még úgyis képes egyszerre hatásos és gondolatébresztő maradni, hogy a fokozatosan túlzó narratíva és kendőzetlen egyértelműség kifejezetten kizökkentő irányba terelik a filmet a végére.

Mondanivalójában sematikus, formailag impozánsan radikális film lett A szer, miközben „csupán” újramelegíti a nagy elődök által lefektetett body horror-szabályokat és a szépségideállal kapcsolatos kritikai közlésmódot. Ha ezek után nem ábrándulunk ki a celebkultuszból, akkor már semmikor.