Kim Stanley Robinson regénye 2020-ban látott napvilágot, hozzánk idén érkezett meg az Agave kiadó gondozásában. A kötet hazai kiadása megegyezik az amerikai borítóval, a vastag gerinc egy meglepően könnyen kézbe vehető könyvet és több, mint 600 oldalt rejt. KSR stílusát és alaposságát ismerve nem lehetett könnyű feladat kötetbe rendezni az író gondolatait, de talán még ennél is nehezebb lehetett átültetni magyarra. Aki már olvasott KSR-tól, tudja, hogy az író rendkívül alaposan, tudományos igényességgel fogalmaz és a közgazdaságtani szakkifejezések sem állnak távol tőle. Ennek ellenére Farkas Veronika fordító és a szerkesztők, szaklektorok kiváló munkát végeztek, KSR hangja hibátlanul jelent meg a magyar kiadásban.

A könyv külföldön is és itthon is nagy figyelmet kapott. Maga Robinson úgy nyilatkozott korábban, hogy A Jövő Minisztériuma pályafutása során az utolsó fikciós mű, innentől kezdve kizárólag non-fiction stílusú könyveken fog dolgozni. Az író, aki kulcsszerepet játszott a cli-fi, azaz „klímafikciós” zsáner népszerűsítésében a 2010-es évek során, utolsó fikciós regényével igyekezett méltó lezárást adni sci-fi-írói munkásságának. Bár szívem mélyén remélem, hogy nem ez volt az utolsó zsánerirodalmi darab, amit tőle olvashattunk, úgy gondolom, A Jövő Minisztériuma után nem egyszerű feladat hasonló volumenű művet írni, hasonló témában.

A cli-fi útja a valóságig

Habár állítólag a cli-fi kifejezés csupán 2007-ben született meg, maga a klímaváltozás toposza már jóval régebb óta része a spekulatív irodalomnak. A cli-fi nem véletlenül rezonál a sci-fi szóra, olyan fikciós irodalmat jelent, ahol a fikciós elemet, a valóságtól eltérő, „kitalált” tartalmat az éghajlatváltozás következtében történő társadalmi és természeti változások adják. Ha visszaemlékszünk 2022 nyarának meleg napjaira és tudjuk, hogy KSR regénye egy hatalmas hőhullámmal indít, érdekes lehet a feltételezés, hogy Robinson története csupán azért fikció még, mert cselekményét a jövőbe helyezi.

Az emberek és az írók már régóta foglalkoztak az éghajlattal és az éghajlatváltozással, mint irodalmi témával. Az éghajlatváltozás következményei megjelennek olyan spekulatív irodalmi alkotásokban, mint Octavia E. Butler – A magvető példázata, vagy Margaret Atwood MaddAddam-trilógiája. Ha úgy vesszük, a Dűne is tele van klímafikciós elemekkel, hiszen Herbert rengeteget foglalkozott az Arrakis kapcsán a sivatagokkal. A különböző irodalmi alkotásokat megfigyelve érdekes, hogy hogyan kerül a fikciós irodalom középpontjába maga a klímaváltozás.

A huszadik században megjelent sci-fi regények nagy részénél csupán hallunk arról, hogy az emberek valamikor régen tönkretették a Földet, élhetetlenné vált a bolygó, ezért el kellett hagyniuk, létrehozva a galaxisban élő civilizációt. Ezen regények többségében a klíma megváltozása, az élhetetlenné vált Föld, csupán a világalkotás része, egy szükséges rossz, ami megtörtént az alternatív valóságban, hátteret adva a főbb cselekménynek.

Ahogy a klímaváltozás közvetlen hatásai egyre kézzelfoghatóbbá váltak az átlagemberek számára is, úgy gyűrűzött be a klímafikció is az irodalomba. Megjelentek az olyan könyvek, melyek a kicsit távoli jövőben játszódnak és leírják, hogy hogyan próbálunk meg alkalmazkodni az éghajlatváltozáshoz. Akadnak olyanok, amelyek a válaszokat keresik az éghajlati válság problémáira – hogyan juthatunk ingyen energiához, hogyan kezeljük az emelkedő tengerszintet. Az ember és a környezet tekintetében láttunk már korábban olyan emberképet, aki vesztese az éghajlat alakulásának, olyat, aki elszenvedője, vagy passzív megfigyelője. Robinsonnál azonban az ember aktív cselekvőként jelenik meg. A fókusz a saját sorsát elrontó emberről a küzdő, tenni akaró emberre helyeződik át, aki megpróbál tenni a bolygó jövőjéért.

Amikor az emberiség magához tér, megszületik a történelem

A Jövő Minisztériuma egy intézmény, melyet a Párizsi megállapodás hív életre 2025-ben. Célja a bolygó még meg nem született élőlényeinek védelmezése, jogokkal való felruházása. A cselekményt a 2020-as években Indiára lecsapó és rengeteg halálos áldozatot követelő hőhullám indítja, nem sokkal ezután hívta életre a Minisztériumot az országok közti megállapodás. Robinson leírása a hőhullámról és az azt követő időkről annyira valósnak hat és groteszk, hogy sok olvasót már az első fejezet próbára tesz. Kegyetlenül szembesíti az olvasót az éghajlatváltozás realitásával és arra készteti, nézzünk szembe azzal, hogy mi várhat ránk a következő néhány évtizedben.

Árvíz, éhínség, háborúk, menekültválság, terror. Megújuló energia, szén-dioxid-megkötés, összefogás, emberség. A szerző egymást követő rövid fejezeteben vezet bennünket végig a 2020-as, ’30-as, ’40-es évek viharos történelmén. Egymást váltják a főszereplők fejezetei, találós kérdések, esszék és emberek visszaemlékezései. A dokumentarista narráció és a nem összefüggő cselekmény kicsit szétszedi a regény kohézióját, amitől nehezebb olvasni a történetet. Valamennyi rövid fejezet hihetetlen szélsőségekbe vezeti az olvasót. Egyik pillanatban úgy érezzük, hogy mindennek vége és az emberiség elbukott, majd a következő fejezetben Robinson mégis fellebbenti a remény és a megmenekülés lehetőségét. Talán pontosan ettől az érzelmi kitettségtől még jobban működik a könyv.

Sokszor érte az a kritika A Jövő Minisztériumát, hogy nem regény. Van benne igazság. A Jövő Minisztériuma értelmezhető regényként is, de talán útmutatóként is gondolhatunk rá. Az író olyan tudományos technológiák alkalmazhatóságát mutatja be a könyvben, amelyek már léteznek és együtt alkalmasak lehetnek a globális szén-dioxid emisszió csökkentésére. Pontosan ezért a tudományos fikció kifejezés sem illik annyira A Jövő Minisztériumára, hiszen új tudományos előrelépés nem történik benne.

Nem a természettudományok változnak, nem jönnek létre új fajok, nincsenek járványok, csupán az emberek kezdenek benne máshogy gondolkodni és viselkedni. Robinson regénye a klímaváltozás kérdéseire társadalmi és gazdasági választ igyekszik adni. Az emberek végre szembenéznek önsorsrontó múltjukkal, a kapitalizmussal, a pénzzel és közösen igyekeznek valami jobb felé haladni. Amennyiben az utópiák kapcsán elfogadjuk, hogy egy adott kor szerint ideálisnak vélt társadalmat próbálnak bemutatni, A Jövő Minisztériuma határozottan törekszik korunk utópiájának megrajzolására. Teszi mindezt úgy, hogy létező veszélyekről ír, létező elméleteket vonultat fel és létező tudományos eszközöket használ. Az egyetlen fikció benne kizárólag az, hogy hogyan állnak az éghajlatváltozáshoz az emberek.

A fülszöveg azt állítja, A Jövő Minisztériuma az egyik legfontosabb regény, amit valaha a klímaváltozásról írtak és ez így van. KSR megkerülhetetlen a modern spekulatív irodalomban, ez a regénye pedig méltó darabja munkásságának.

• Ha már olvastál tőle és szereted az olyan fikciót, ahol a környezeti elemek kulcsfontosságúak, mindenképpen csapj le rá!
• Ha tetszett, érdemes a New York 2140-et, vagy A rizs és a só évei-t is elolvasni még több KSR-élményért.
• Ha pedig megnéznéd, hogy más szerzők hogy képzelik el az emberiség jövőjét egy változó Földön, A magvető példázatá-t, vagy hazai téren Lőrinczy Judittól Az utolsó tanú-t ajánljuk.

Jó olvasást!