Most már talán magamhoz tértem a sokkból és az adrenalin szintem is kezd csökkenni, szóval már tudok róla írni. Még szeptemberben olvastam, hogy külföldön levetítik a Halloween- A rémület éjszakája című 1978-as klasszikust. Reménykedtem benne, hogy az első Alien film sikere után ezt is lehozzák a hazai mozik. Imáim meghallgattattak. Amint tudtam le is foglaltam magamnak a jegyet. Minden előzetes, kép és információ nélkül indultam el a moziba. Belépek a terembe és láttam, hogy vagy 70-80 ember van a nézőtéren.

Tetszettek a hosszú snittek, a zene és a színészi játék is. Bár néhány jelenet vicces volt és szerintem akadt pár logikai baki, de ez bőven elnézhető egy 35 éves filmnek. Alapvetően nem szeretem a horrorfilmeket, mert bár ciki bevallani de némelyiktől félek. Michael Myers remek gonosz volt. Csupán a film elején láttuk fiatal kori arcát és a végén egy pillanatra a 23 éves Michaelét, de ennek ellenére zseniális karakter volt az övé. Azt hiszem erre a filmre mondhatom életemben először, hogy klasszikus. Rengeteg mai horrornak közel sem nevezhető filmben köszönnek vissza a Halloween egyes átdolgozott jelenetei. Tanulhatnának a készítők a hibáikból és végre összerakhatnának egy hasonló horrort. Mert ilyet még egyet nem lehet készíteni. Már beavatott horrorosként kijelenthetem, hogy minőségi és ijesztő horror nagyon nagyon régen nem készült. Minden tele van klisékkel és természetfeletti maszlaggal.

A legfőbb erénye az, hogy én csak a természetfeletti horroroktól tudok félni. Legalábbis eddig azt hittem. A Fűrészhez hasonló brutális, hús vér emberek gyilkolászásai nem hoznak ki belőlem semmit. Ellenben a Halloweennek sikerült áttörnie ezt a határt. Mindenkinek kötelező a minimum egyszeri megnézése. És nem csak a levegőbe beszélek, mert ez tényleg JÓ. Így csupa nagybetűvel. Tapasztaljátok meg, hogy milyen egy csepp vér, mindenféle természetfeletti lények és számítógépes animációk nélküli horrorfilmen izgulni. A koronát az tette fel a film végére, amikor minden néző tapsolt. Teljes volt a katarzis és még most is a hatása alatt vagyok. Nem érdekelt, hogy mi történik körülöttem amikor baktattam ki a vasútállomásra. Csak mentem és hagytam elsuhanni magam mellett az embereket, és reméltem, hogy nem ugrik elém egy álarcos alak a „Csokit vagy csínyt!” mondókával.