A mai felnőtt generáció fiatalkorát nagyban meghatározták a hatvanas évek nagy amerikai filmjei. Külön figyelmet érdemelnek a spagettiwestern (vagy más néven makaróniwestern) filmek, melyek közül sok művet a mai napig a kedvenceink közé sorolhatunk. Ezek jobbára európai és olasz származású rendezők kezei alól kerültek ki, innen származik az amerikaiak által gúnyként ráragasztott „spagetti” jelző is. A filmművészet ezen korszakának vége a 70-es évek közepére tehető, addig viszont a szóban forgó műfaj fektette le az amerikai és európai western kultúra alapjait. Kortársaink közül Quentin Tarantino rendező igyekezett magáévá tenni az eszközt, és 2012-ben bemutatott Django elszabadul című filmje, valamint a 2003-ban debütált Kill Bill is őrzi a műfaj stílusjegyeit.

Sergio Leone olasz származású rendező munkássága a spagettiwestern filmek terén kimagaslónak mondható. Az ő tehetségének köszönhető például a Volt egyszer egy vadnyugat (1968), Egy marék dinamit (1971) és A Jó, a Rossz és a Csúf (1966). Cikksorozatunk a rendező munkásságának nagyjaiból merít ihletet. Három filmjét vesszük elő, melyeket ma már trilógiaként emlegetnek, bár történetük nem kapcsolódik szorosan egymáshoz, mégis hangulatukban kéz a kézben járnak egymás mellett.

Egy maréknyi dollárért (1964)

Történetünk egy Amerika és Mexikó határán húzódó kis városkában játszódik. Ebben a porfészekben rivalizál egymással a Baxter és a Rojo banda. Mindketten a város és a környék uralmáért harcolnak, közben egyikük sem riad vissza az erőszaktól és a lakosság kiszipolyozásától sem. Egy nap azonban egy rejtélyes lovas tűnik fel, a „Névtelen ember”, akit olykor Joe-nak (Clint Eastwood) hívnak. A férfi mindkét félnek felajánlja a segítségét, hogy elbánhassanak egymással, de vajon ki kerül ki győztesen a harcból? Mi a célja a titokzatos úriembernek? Egy egyszerű cowboy-jal, vagy egy rejtélyes igazságosztóval állunk szemben?

Gondolnánk vagy sem, a film egy japán alkotás remake-kének számít. Akira Kurosawa neves japán rendező 1961-es A testőr című filmjének történetén alapszik. Az Egy maréknyi dollárért történetvezetése szép lassú és részletes. Megismerhetjük a két bandavezért, John Baxtert (Wolfgang Lukschy) és Ramón Rojot (Gian Maria Volonté), valamint betekintést nyerhetünk üzleteikbe és rivalizálásukba. Róluk minden lényegi információt megtudunk, ám főszereplőnkről, Joe-ról csak nagyon keveset. Nem taglalják honnan jött, mivel foglalkozik, csak egy magányos vándor, akinek elmés gondolkodása és stratégiai érzéke segíti a rettentő bonyolult helyzet megoldásában. A két rivális banda szövetségeseként csikar ki minél több pénzt és információt a szemben álló felekből, remekül alkalmazva az „Oszd meg és uralkodj!” taktikát. Végül teljesen magára marad és egyedül kell szembenéznie a dühödt Rojo fivérekkel. A film nem rukkol elő korszakalkotó beállításokkal vagy egyedinek mondható expozíciókkal, minden bemutatásmód hagyományos és egyszerű, ám a történet és a hozzá kapcsolódó filmzene (Ennio Morricone által) eléri a kívánt hatást. Az alkotás az első percétől az utolsóig fent tartja a néző figyelmét, a húrt fokozatosan feszíti pattanásig, majd a végén lecsöndesednek a kedélyek, és főszereplőnk megy tovább a maga útjára, fenntartva maga körül a titokzatosságot. Vajon látjuk még valaha? Talán igen…

Pár dollárral többért (1965)

Az Egy maréknyi dollárért című film sikere után sokat tépték Sergio Leone fülét, hogy készítsen egy második részt is. Végül kötélnek állt, és ismét felkérte Clint Easwoodot, hogy játssza el újfent a szerepet. Akkor még Eastwood nem látta az első filmet (mivel csak 1967-ben mutatták be), így egy olasz kópián keresztül szembesülhetett a produkcióval, ennek hatására vállalta el a Névtelen ember szerepét. A történet Douglas Mortimer (Lee Van Cleef) ezredessel, egy nyugalmazott katonával indul, aki nyugdíjas éveit fejvadászattal tölti. Időközben megismerhetjük Monco-t (Clint Eastwood), aki szintén fejvadász, fiatalos és eltökélt. Mindketten megtudják, hogy El Indio (Gian Maria Volonté) hírhedt bűnöző is megszökött a börtönből, és megmaradt társaival ki akarják rabolni az el paso-i bankot. A bandára hatalmas vérdíj van kitűzve, ami nem hagyja a két fejvadászt nyugodni. Útjuk keresztezik egymást, de végül kiderül, hogy a bandát csak közös erővel képesek legyőzni, ám a csapat levadászásának hátterében nem a hatalmas vagyon és a vele járó dicsőség áll. Szomorú és nehéz személyes ügy mozgatja a szálakat.

A film megőrizte Clint Eastwood karakterének misztériumát, de helyette inkább Mortimer ezredes személye köré épül a sztori. A két karakter szöges ellentéte egymásnak. Monco fiatalos, rugalmas, türelmetlen és forrófejű. Az ezredes ezzel szemben (ahogy egy öregedő veteránhoz illik) kimért, logikus, lassabb és megfontoltabb. Mégis kettejük ellentéte kovácsolja össze őket leginkább, emellett a közös érdek is elősegíti a munkájukat. A film majdnem kettő és negyed óra alatt tárja elénk az összes titkát. Az első műhöz mérten ez is kimért és lassú tempójú. Hagy időt magának mindenre, de ez az alkotás sem az egyediségével, vagy a hatalmas eszközeivel igyekszik hatást kelteni nézőjében, mert itt is a történet az, ami magával ragadja a nézőt, szépen fokozatosan tárja elénk a részleteket, így a figyelmünk nem lankadhat egy percig sem. A színészi teljesítmény mindkét film esetén is hozza az elvártat. Clint Eastwood képes olyan karaktert adni az általa eljátszott szereplőnek, hogy a fiatalabb generáció egyfajta példaképet is lát benne. Lee Van Cleef jobbára negatív szerepekben írta be magát a westernfilmek történelmébe. A Pár dollárral többértben viszont nagyon is ráillik a bölcs, előzékeny és logikus veterán alakja. Gian Maria Volonté ugyancsak negatív szerepekben tűnik fel, de valljuk be őszintén, ez áll neki a legjobban, hiszen zseniálisan játssza a körmönfont, kegyetlen bűnözőt. A játékán keresztül érezhető az a hidegvérű kegyetlenség, amitől feláll a szőr a hátunkon.

Az Egy maréknyi dollárért és a Pár dollárral többért filmek szerves részeit képezik Sergio Leone munkásságának, és ez a két mű adja a rendező Dollár-trilógiájának első két részét. A következő posztban megnézzük, hogy melyik az a film, amellyel a rendező végérvényesen beírta magát a filmtörténelembe, és amely által művei sohasem merülnek feledésbe.