Atmoszféraközpontú, romantikus dráma, ízlésesen átitatva humorral, mégis megrázóan erőteljes katarzissal a végén – főszerepben Scarlett Johansson. Bár sémákat sorakoztat fel a mondat, különösképpen rá lehet belőle ismerni két filmre: az Elveszett jelentésre és A nőre. Mint tudjuk, a filmes világban csak az véletlen, amiről kimondják, hogy véletlen, s az említett jelenségnek is több áll a hátterében puszta egybeesésnél.

2003 – az év, amikor a legendás Francis Ford Coppola lánya, Sofia Coppola megrendezte saját ötletét, az Elveszett jelentést, megnyerve a Legjobb eredeti forgatókönyv Oscar-díjat, helyet biztosítva magának az Akadémiában. Ebben az évben lezajlik egy másik meghatározó esemény is, amikor véglegesíti a válóperét az exférjével, Spike Jonze-zal. Spike 10 évvel később megrendezi az A nő című filmet, amiért szintén megnyeri a Legjobb eredeti forgatókönyvért járó szobrot. Ha ez még nem lenne elég érdekes, a két alkotás között olyan hasonlóságok vannak, amik miatt tagadhatatlan lesz az azonos origójuk.

A leglátványosabb ezek közül – nyilvánvalóan – a vizualitás. Sofia Coppola finoman emel ki karaktereket a tömegből, burkoltan érzékelteti szereplői szorongását, felhasználva akár egy esernyőt Scarlett Johansson kezében, akár Bill Murray magasságát és karizmáját. A nő hasonlóképp alkalmazza ezeket a beállítási praktikákat, ám emellett az egyik legelismertebb aspektusa a színkezelés, a színszimbolika, amelyekkel további jelentéseket ad a megjelenített tartalomnak. A gyakran használt piros, rózsaszín, sárga, és még sorolhatnám, milyen színek mögött átgondolt, hangulat- és jelentésteremtő jelképrendszer áll, ám ha egyszerűbb szemmel nézzük a jelenséget, nem csak gyönyörködtet, de ki is emel. Központi jelentőséget ad egy tárgynak, egy szereplőnek, érzékelteti, kire kell figyelni a tömegben, s ami a legfontosabb, árulkodik egy karakter érzelmeiről. (Angolul tudó olvasóinknak ajánlom ezt a posztot és a kommenteket, rendkívül érdekes, és mélyebb rétegeit tárja fel a filmnek.)
A hasonlóságok tekintetében tehát kimondható a konklúzió: mindkét mozi főszereplői igazi különcök, akik hiánybázisú otthontalanságban szenvednek. Ez fokozható azzal, hogy feltehetőleg a filmek központi karaktereit részben magukról mintázták az írók – ezt Coppola maga is megerősítette: „Minden karakterben van egy rész belőlem.”

Tematika terén is számos átfedés található, amik a cselekményben nagy szerepet játszanak. Hiába akaratlanul, a két film jobban kapcsolódik egymáshoz, mint a Cornetto-trilógia. Az Elveszett jelentésben egy házasság megromlását, annak okait láthatjuk, A nő egy válás utáni, megtört embert helyez a középpontba, visszatekintésekkel az együtt töltött időszakra. A főszereplőkben feléled egy látszólag lehetetlen szerelem iránti vágy, amit lehetőségeikhez mérten mégis elérnek, kiburjánzanak, a két rendező elhiteti a nézővel a boldogság esélyét, egy pillanatra harmóniát sugároz magából, már-már sírnánk a szépségtől, aztán hirtelen érzelmi lejtő, dráma, katarzis, és akkor már tényleg sírunk, csak az örömnek köze sincs hozzá. Mellette olyan apró vonásokban is osztozkodnak, mint a művészet (A nő esetében Amy [Amy Adams] dokumentumfilmje, az Elveszett jelentésben John [Giovanni Ribisi] fotóskarrierje), a gyönyörű, stílusában hasonlító filmzene, és az a szájrebegést, összegubózást, pityergést kiváltó párbeszéd, ami után az ember csak megölelné Joaquin Phoenix-et, Scarlett Johansson-t vagy Bill Murray-t, és ami a legerősebb érv a kiosztott Oscarok mellett.

Az Elveszett jelentés és A nő olyan, mint egy fa két ága. Azonos gyökérből származnak, s ahhoz, hogy létrejöhessenek, sok évnek, és még több eseménynek kellett lezajlania. Azonban hiába erednek ugyanonnan, két különálló egységről beszélünk, különböző összegyűjtött tapasztalatokkal, eltérő perspektívával. Mindketten éreztek és láttak olyat, amit a másik nem, és ezek hatására formálódtak, függetlenek és egyediek lettek. Nekünk, nézőknek, pedig van olyan szerencsénk, hogy mindkét látószöget megismerhetjük.