Az utóbbi évek alatt egyre gyakoribbá váltak azon különböző szalagcímek megjelenése, amik arról tudosítanak minket, hogy mely könyveket, sorozatokat vagy filmeket (szélesebb kategóriában termékeket, logókat) ítélik nem megfelelőnek; és átalakítják, megjelenésüket leszűkítik, esetleg minden erővel megpróbálnak eltüntetni is. És főleg ha ez egy ismert termék – ami régen vagy mostanában személyesen közel állt az emberekhez – valamilyen szinten érthető az a fajta heves véleménynyilvánítás ami az említett válltoztatásokat követi. Ma ennek a problémának egy kis szeletébe fogunk bepillantani – mégpedig a gyerekeknek szóló médiában.

Ahogy írtam is, itt nem lesz szó Mr. Potato Headről, a Cleveland Indians megváltozott logójáról vagy Uncle Ben’sről, mivel a napjainkat átölelő folytonos kultúra-nézeteltérések egyben kezelése irtózatos feladat lenne még a legnagyobb filozófusainknak is — emellett meg persze még mindig egy popkultúrai blog vagyunk, így a főszerkesztő furcsán nézne rám ha én egyszer csak rizsmárkákról kezdenék el cikkeket írni.

Persze vajmi kevés rá a lehetőség, hogy ideológiai elkötelezettség nélkül lehessen írni erről a témáról, mivel a probléma gyökerei továbbra is kulturális különbségeinken alapulnak — ám azért megpróbálom! Tehát hogyha arra vágynál a cím elolvasása után, hogy én itt “elfajzott politikai korrektségről” fogok levegővétel nélkül pocskondiázni, akkor rossz helyre jöttél. További kertelés nélkül térjünk is rá a témánkra.

Régi idők mozija

Betiltották a Macskaarisztokratákat! Levették az Elvitte a szelet! Cenzúrázták a Waczak Szállót! Olvashattuk ezen címek végtelen áradatát a közelmúltban. És bármennyire is hatásvadász némely szalagcím, legtöbbször ezek az igazság valamely szeletét tényleg lefedik. De milyen okból tüntetnek el nagy filmprodukciók és platformok különböző termékeket a felületeikről? A válasz erre már a fejedben van, ám mielőtt kimondhatnád, hadd állítsalak meg. Már a kiindulópontunk is komplexebb problémát fest le, minthogy azt egy szóval le lehessen festeni.

Egyesek szerint a múlt problémás. A problémás múlt pedig problémás termékeket hoz világra, és igaz ez a filmek terén is. A konkrét ártó szándékú filmek (leghírhedtebb példái ennek talán a náci propagandafilm Az akarat diadala, illetve a másik náci propagandafilm, az Amerika hőskora), már a korban is megosztónak számítottak. Ám a disney által gyártott gyerekfilmek többsége nem azzal a szándékkal készült, hogy az fedetlenül megsértsen valakit, így a kettőt korántsem lehet egy kategóriában említeni, még ha mindketten “cenzúra” áldozatai is.

Példának okául számos olyan jelenet van több korabeli Disney-produkciókban, amik negatív sztereotípiákat jelenítenek meg, legyen az a Macskaarisztokraták kínai macskája, A Dumbo afroamerikaikat szimbolizáló varjai vagy a Pán Péter amerikai őslakosai. De persze ugyanebbe a kategóriába tartoznak az állatkínzás vagy a fiatalkori drog- és alkoholfogyasztás különböző megjelenítései is. Ezek ugyanis az ártó szándék hiányának ellenére is problémásak, és nem csak hirtelen egyik pillanatról a másikra váltak azzá valamilyen felsőbb utasítás hatására. A rasszista sztereotípiák például nem jelenkorunkra alakultak ki – mindig is itt voltak, ám az embereket akiket bántottak akkoriban ezt természetesnek vették, vagy ha felszólaltak is ellene nem hallgatták meg, esetleg kinevették őket. Azt hogy ezek ellen ma emberek felszólalhatnak és hangjuk van, az egy lehetőség.

Akit nem nevezünk nevén

A felszólalás lehetősége közvetlenül semmit nem von maga után, és nem kéne elitélni azokat a személyeket, akik nemtetszésüket fejezik ki különböző filmek kapcsán. Ám itt jön képbe a világ nagy részét mozgató gépezet, a “láthatatlan kéz”. A Disney, a Warner, a Dreamworks és minden filmes cég egyetlen egy céllal rendelkezik: a profittermelés. Ha pedig úgy ítélik meg, hogy valami negatív kritikákat vonna maga után – ezáltal kevesebb embert hívna magához, ergo profitot veszítene – akkor azt valamilyen szinten megpróbálják megváltoztatni. Óvintézkedés ez részükről és semmi más, ideológiailag semmilyen szinten nem vállalnak szerepet. Felesleges összekötni az arctalan nagyvállalatokat a valamilyen filmet vagy karaktert elítélő emberekkel – ugyanis nem petíciók és a #cancelek sora tüntetik el kedvenc médiatartalmaidat, hanem azok akik a pénz cégét számolják.

Eltérve a médiatartalmak visszaszorításától, ugyanez igaz az újonnan készülő filmekre és sorozatokra is, amiknek a megváltozott fogyasztói társadalmat megváltozott filmekkel kell kielégítenie, nem adhatja le ugyanazt egy, kettő vagy ötven évvel később. A cikk írásakor pár napos hír a Space Jam (Zűr az űrben) folytatását övező viták sorozata, amiben többek között csökkentették Lola nyuszi szexszimbólumának létét illetve kivágták a filmből Pepe lő Pici, a kissé túl hevesen romantikus borz  jeleneteit. Jobban átgondolva mindkét döntés érhető valamilyen szinten, lehet ennek örvendeni vagy cenzúrát kiáltani, ám nem szabad szem elől téveszteni az igazi okot ami ezen elhatározások mögött állt. És ha nagyon úgy tűnne hogy ezzel a Warnert vagy a többi “álomgyár”-konglomerátumot védem – távol álljön tőlem. A Disney sem a barátod, és nem akar jót neked, csupán a  pénzedet szeretné. Erről mindjárt beszélünk egy kicsit bővebben, ám említsük meg előtte a kedvenc filmemet.

A dél dala

Ma már talán kevésbé ismert, de annak idején rengeteg gyereknek olvastak fel itthon a Vázsonyi Endre által feldolgozott Rémusz bácsi meséit, sőt, még saját TV-sorozatunk is volt saját blackface-szel Horváth Jenő szerepében. Ezópuszéhoz hasonló állatmesék voltak a kötetben az élet kisebb-nagyobb tanulságairól. Ennél jóval kevesebben ismerik azonban az 1946-as oscar-díjas mozifilm-feldolgozást, A dél dalát – a Disney történelmének egyik sötét pontját, amit ők szeretnének a legjobban elfelejteni. A film szintén azon csoportba tartozik, aminek szándékukban sem állt megsérteni a közönségét, ám mégis már a forgatásának elkezdése óta folyamatosan viták övezték, míg végül mára az embereknek sikerült ténylegesen megfeledkezni róla… És véghez is vitték volna a tervük, ha nem lépnek közbe ezek a kotnyeles kölykök, itt a Kritizátoron! A Dél daláról ugyanis ha megnézni nem is, de beszélni érdemes, több szempontból is.

Az egyik igen szorosan kötődik a hazánkhoz. Ugyanis ha egy átlagos magyar megnézi a filmet, vajmi kevés rá az esély hogy bármi kivetnivalót fog benne találni a rasszizmus szempontjából. James Baskett egy ténylegesen afroamerikai színész volt (még ha ki is volt “barnábbra” pingálva a forgatás alatt), egy barátságos és szerethető nagypapa szerepében, aki meséi segítségével különböző jótanácsokkal látja el Johnnyt, az őt látogató kisfiút. Hát hol a probléma?

A probléma pedig nincs elrejtve, titkos jelek mögé rejtve — végig itt van a szemünk előtt, még ha páran közülünk nem is képesek látni azt. Ez pedig az a szolga-úr viszony romanticizálása, ami egyáltalán nem a rasszok közötti ideális utópiáról beszél, hanem a “ “helyes” amerikai hierarchiának állít emléket, amihez “milyen szép lenne visszatérni”. Hol is ismerhetné fel ezt a problémát egy átlagos magyar nem csak a negyvenes években, de ma is? Hány afromaerikaival beszél, sőt lát az életében?

És itt jön a másik téma amit felvet a Dél dala, amiben már ki tudunk lépni is hazánk kereteiből: azaz a “Ha én nem látom vele a problémát, akkor az nincs is” strucc-ideológia. Ebből a szemszögből logikusnak tűnhet kinevetni vagy adott esetben mértéktelenül mérgesnek lenni valakire, aki valami kivetnivalót lát egy adott filmben. De ahogy már említettem a cikk elején: az emberek között különböző kultúrális eltérések vannak, és ahelyett hogy állandóan csak a saját buborékunkból ítélkeznénk, néha érdemes belehelyezni más ember életébe és tapasztalataiba magad, hogy tényleges képet kaphass a problémáról. Ez persze nem jelenti azt hogy a másik félnek lenne mindig igaza, de legalább egy lépést tettünk egymás megértése felé.

Az érem három oldala

A legtöbb dologban van vélemény és ellenvélemény. Jelen esetünkben beszélhetünk az eltávolítás-pártiakról illetve az ezt ellenzőkről. Az egyik oldal a különböző marginalizált közösségeket sértő karakterek vagy filmek elkészülte ellen küzd, netalán arról hogy melyiket ne rakják a gyereke elé — néha konkrétan elmenve addig a szintig hogy adott médiatartalmakat teljesen töröljenek el; illetve túlbuzgóságában megalapozatlan célpontokat állítva magának (remek példa erre a Speedy Gonzales karaktere, aki megjelenése ellen számos “aktivista” küzdött a mexikóiak ellen irányuló negatív sztereotípiák miatt, míg a latin-amerikai közösség semmi problémát nem látott benne). Aztán a másik oldalon vannak az emberek, akik kedvenc filmjeik “eltüntetése” ellen küzdenek, ám páran közülük csak reakciósként operálnak, meg sem próbálva érteni miért gondolná egy másik közösség sértőnek az adott tárgyat, és erőteljesen magához szorítja “védelem” céljából a filmet, miközben létezéséről utoljára talán két évtizede hallott.

És akkor itt jön elő újra az imént félbeszakadt gondolatmenetem az filmek igazi eltűnéséről. A dél dala a korban azért készült ilyenre, hogy minél kevesebb ember találhassa offenzívnek (akár az amerikai feketék vagy a délen élők részéről), sőt még talán progresszívnek is lehetett volna nevezni, már ha ma progresszívnek számít két másodpercre azonos nemű párok csókját megmutatni egy blockbuster-produkcióban.

Ugyanis a két fél nem annyira az “eltőrlők” és a “tagadók”, hanem az óriási filmprodukciók és mindenki más. Ugyanis ők azt csinálják, ami mi szeretnénk látni, amihez jó pár esetben már a vita-felkavarás is jó üzlettaktika. Az hogy milyen gondolatok mentén készüljenek új filmek nehéz meghatározni (bár jó lenne individuális rendezői gondolatról ábrándozni egy alternatív jelenben), ám a régiekről fontos lenne arra a konklúzióra jutnunk, hogy nem szabad őket veszni hagyni. Ez a probléma nagyon enyhén érint csak minket egyelőre, ám A dél dalán láthatjuk hogy nem lehetetlen elképzelés (A film ugyanis utoljára vhs-en jelent meg, azóta lehetetlen elérni még a Disney saját streaming-felületén is).

Konklúzió

A cikk megírását erősen befolyásolta az a hír (amit ez esetben valamiért nem kaptak fel annyira a tabloidok és a reakciósok), amiben azt lehetett olvasni hogy a disney eltávolította a gyerekeknek szóló felületéről többek között a Dumbót, a Macskaarisztokratákat és a Pán Pétert a problémás embercsoport-ábrázolásaik miatt. A filmek eltörléséért nem küzdött senki, csak csendben tűntek el a felületről – ám felnőtt profilon továbbra is megnézhetők azok. És mintha ez lenne a Disney első döntése, amivel együtt tudok érteni: ugyanis nem szabad gyerekeket egyedül hagyni olyan filmekkel, amik ártalmasok lehetnek a világnézetére (teszemazt normálisan látja, hogy minden kínai személy olyan mint ahogy a sztereotípia lefesti azokat), ám nem is szabad tőlük teljesen elrejteni azt. Egy más, tapasztaltabb ember segítségével a rasszista sztereotípiák hirtelen nem követendővé és normálissá válnak, hanem kerülendővé; ráadásul még a film kilencvenkilenc százalékát élvezni is tudja, ahelyett hogy az egy-két elavult döntés miatt az eltűnjön a süllyesztőben.

Ugyanez igaz felnőtt embereknél is; tőlük sem szabad elrejteni filmeket vagy sorozatokat, csak azért mert azt helyenként problémásnak találhatja – a negatív kritikák ellenére muszáj rájuk bízni, hogy maguk ítéljék meg mit gondolnak helyesnek és mit nem.  Ám ez egy óriáscég szemében szinte őrültség lenne, ám ideje lenne megtanítani nekik is hogy a múlt egy szeletének létezése nem dicsőiti azt, és remek tanulási pont lehet bárkinek aki eljut oda hogy megnézhesse azokat. Persze nem szabad változás nélkül sem előreahaladni, és a most készülő filmeket a saját kulturális igényeinkhez kell kötni, ám nem úgy hogy az egy az arctalan konglomerátumot elégítsen ki, hanem hogy igazi történeteket mesélhessünk el.