Mint égen a csillag, annyi film van már Hollywood repertoárjában ozokból a történetekből, ahol a mesterséges intelligenciák saját öntudatra ébrednek. Én, a robot, Ex Machina, Páncélba zárt szellem (1995), a videójátékok világából a Detroit Become Human… csak, hogy néhányat említsek ebből a tematikából. A fontos különbség a felsorolt művek és az Elektronikus állam között az, hogy ezek jók is.

Az alternatív 90-es években járunk, ahol van egy zseni fiú (Woody Norman), aki valahogy eltűnik… aztán kitör egy háború, ahol Chris Pratt csinál valamit. Majd Michelle (Millie Bobby Brown) elindul a fiú keresésére, aki amúgy az öccse… Majd színre lép Giancarlo Esposito… Eljutunk egy elzárt zónába, ahol sok a robot… majd megint Giancarlo Esposito. Ezután kitör a háború a hatalmas, világot uraló cég ellen… aztán még egy kis Giancarlo Esposito… na hagyjuk is!

A sztori bemutatásából látszik, hogy túl sok elvárással nem érdemes a film elé leülni. A Russo fivérek a Bosszúállók: Végjáték óta sajnos nem tudnak előrukkolni semmilyen emlékezetes alkotással, és az Elektronikus állam sem lesz a legjobb a repertoárban. Miközben néztem a filmet, több probléma is felmerült. A hibát talán ott követtem el, hogy túlzott elvárásokkal ültem neki, vagy épp túl komolyan vettem az alapanyagot, ahogy azt az előzetes is sugallta. Nem kellett volna.

Kissé újragondolva a látottakat, szerencsére a film sem veszi magát túl komolyan, bár őszintén szólva nincs is mire. Ez talán felírható egy jó tulajdonságnak. Lehetne még méltatni a film látványvilágát is, mert egyes jelenetek valóban elég jól néznek ki. Az alkotók kreatív és izgalmas megoldásokkal igyekeztek emelni az élményfaktoron. A probléma nem itt van. A látvány egy dolog. A filmgyártásban használt korabeli technológia számára már nincs lehetetlen és mélyen nem is kell nagyon a zsebbe nyúlni érte a producereknek… ja, de!

Nem olcsó, de nem is jó

Az Elektronikus állam a Netflix történetének valaha volt legdrágább produkciója lett a maga háromszázhúsz millió dolláros büdzséjével. Csak nem tudom, hogy mire? A drágább nem biztos hogy jobb, ezt viszont rendkívül jól szemlélteti ez az alkotás. Vannak azért tippjeim, mi tehette ki a költségek tetemes részét. A filmben igazi sztárparádét láthatunk. Millie Bobby Brown, Chris Pratt, Woody Harrelson, Stanley Tucci és Giancarlo Esposito… mind-mind már névvel rendelkező szakmabeliek, akiknek a gázsija sem lehetett valószínűleg mellékes tényező.

A helyenként monumentálisnak ható CGI jelenetek sem éppen a költségkímélő megoldások közé tartoznak, de őszintén bevallva még ezeket figyelembe véve sem értem ezt a hatalmas árat, amibe ez a produkció belekerült. A film forgatókönyvének íróit legalábbis biztos nem fizették túl belőle.

A sztori Simon Stålenhag azonos című regényének adaptációja. A 2018-ban megjelent könyv mind a kritikusok és mind az olvasók részéről nagyon pozitív fogadtatást kapott. A vászonra való adaptálás azonban enyhén szólva is hagy némi kívánnivalót maga után. A legnagyobb problémám ott kezdődött, hogy a film irdatlan iramban belevág mindenbe. Szinte esélyt sem ad arra, hogy egyáltalán felfogjuk azt, amit látunk. Ez a fajta gyors tempó nem hagyja kibontakozni az egész sztorit.

A kidolgozatlanság művészete

Alapvetően nem érthetetlen, de sokszor az volt az érzésem, hogy kvázi nem tudom miről szólt a film. Fent a történet leírásánál is ezt próbáltam érzékeltetni. Egy ponton már elengedtem az egészet és nem is próbáltam meg felfogni a látottakat. Viszont maga a sztori ennél sokkal többre lenne hivatott és érezhető benne, hogy méltó a mélyebb kibontásra. Kár hogy erre ez a forgatókönyv nem ad egy kis esélyt sem. Szerettem volna, ha egy kicsit többet megtudok arról, mi is ennek az egész univerzumnak a háttere, de ez nem valósult meg.

Rendkívül kiábrándító volt ez az érzés. A két órás játékidő negyedénél már nézegettem az órát, hogy mikor gördül már fel a stáblista és egyik filmnél sem jó ómen. Fent említettem, hogy látványban azért nem lehet panasz a produkcióra, de nálam ez már nem mentő tényező. Szépnek szép, de megfogható tartalom mögötte sajnos nincs.

Karakterek tekintetében sem mondható különösebben erősnek. A szereplőket ugyan megismerjük, de azonosulni velük igazi kihívás lehet, hiszen dimenziót egyik sem kap. Giancarlo Esposito karaktere rendkívül elhanyagolható, nem éreztem nála sem motivációt, sem pedig mélységet. Chris Pratt és Millie Bobby Brown tipikusan ezt a „nem baj, fizetik ezt is” kategóriájú alakítást hozzák. Számomra nem voltak sem érdekesek sem pedig emlékezetesek. Stanley Tucci főgonosza pedig mintha egy hétvégi matinés családi filmből jött volna elő. A motivációja elhanyagolhatóan klisés, megérteni és azonosulni vele ne is próbáljunk meg.

A nosztalgiafaktorral viszont a film elég ügyesen játszik. Jó ötlet egy másként fejlődött múlt bemutatása. A beállítások, a látvány és a díszletek tényleg jól mixelik a korabeli életérzést egy alternatív univerzummal. Igazság szerint az az érzésem, hogy ez a könyvben működött, itt azonban az alkotás hibái erősen elnyomják ezt az érzést. Ezeket tetézi az, hogy időnként a szövegkönyv is olyan zavaros, hogy nem tudtam mit akarnak az adott mondatból kihozni. „Sikerült megismernem valakit, aki a robotoknál is kevésbé ember” Ezt így itt hagyom, lehet rajta rágódni.

Összegzés

Az Elektronikus állam előzetesen nagyon kecsegtető, tele érzelemmel és egy koherensnek tűnő történetet ígér. A valóság ennél sajnos sokkal kiábrándítóbb. A háromszázhúsz milliós büdzsé ellenére Simon Stålenhag könyvének adaptációja olyan betegségektől szenved, amely aligha emeli ki a hasonló tematikájú művek közül. Habár a nosztalgiafaktor működik, és látványban sem utolsó az alkotás, a gyors tempótól érthetetlenné válik, mit is szeretne bemutatni. A történetvezetés több pontos is kiesik a ritmusából, nem érthetetlen ugyan, de abszolút nem is kézzelfogható. A karakterek felejthetőek és igazi mélységet nem kap egyikőjük sem. Talán én vettem túl komolyan ezt a produkciót, de számomra az Elektronikus állam nem több egy hétvégi popcorn mozinál.